Bruttó nemzeti boldogság

A napokban olvastam a kifejezést, érdekesnek tűnt. Már csak amiatt is, hogy nem GDP. De a kifejezés itthon nem honos, csak egy kis Svájc méretű országban, Bhutánban.

Pedig nekünk is kéne bruttó nemzeti boldogság mérés, boldogság index, boldogság mutató. Hátha feljebb megy. Ha pár tizedet elmozdul. Lehetne bruttó nemzeti boldogság – felelős is.

Egyelőre viszont inkább ijesztő statisztikák vannak. Lassan a felnőtt magyar lakosság egyötöde depressziós. Magyarországon – más, hasonló változásokon átment társadalmakkal ellentétben – a felnőtt férfihalandóság sem javul, mert a stressz leginkább a 40-69 éves férfiak között szedi áldozatait. Csak az utóbbi 5 évben 13-ról 18 százalékra nőtt a felnőtt lakosság körében mért közepes illetve súlyos depresszióban szenvedők aránya. Az orvoshoz fordulás aránya rendkívül alacsony, a depressziós állapot pedig magához vonz számos egyéb mentális problémát: alkohol- és drogfüggőséget, párkapcsolati zavarokat, munkahelyi problémákat.

A boldogság tehát elment hazulról, várjuk vissza, és sok esetben meghatározni sem tudjuk, mi is az. Egy definíció szerint a boldogság pozitív érzelmekkel jellemezhető mentális állapot, amely a megelégedettségtől az egészen intenzív örömérzésig terjedhet. A boldogságnak, mint a legtöbb alapvető emberi érzelemnek, számos biológiai, pszichológiai, vallási és filozófiai magyarázata, megközelítése létezik, amelyek megkísérlik definiálni magát a boldogságot, illetve iránymutatást adni arra, hogy érhetjük el vagy honnan ered.

A boldogságot nem csak állapotnak, hanem egy folyamatnak is lehet tekinteni. Ebben a megközelítésben a boldogság egy út a céljaink felé, tehát tekinthetjük folyamatnak is, vagy akár kereső tevékenységnek. Minden lény, a növényeket és az állatokat is beleértve, valami efféle állapotot keres, egy kis napfényt, egy jó ételt, friss forrásvizet. Az emberek pedig valami misztikus boldogság-esszenciát. Vagy ennek a tárgyiasult formáját nagy, lapos tévé és a náluk okosabb telefon formájában.

Wirginia Wolf az Órák című filmben azt mondja, azért nem képesek boldogok lenni az emberek, mert mindig várnak. Folyamatosan várnak valamire, ahelyett, hogy megélnék a pillanatot. Várják, hogy fizetésemelést kapjanak. Hogy nagyobb legyen a gyerek. Hogy nyár legyen, és elutazhassanak végre valahová. Ülnek, várnak, és közben kint süt a nap, éppen múlik el egy péntek, vagy egy szerda, ami már nem lesz többé, és nem megéltük, hanem éppen vártunk valamire.

Boldognak lenni persze egyébként sem könnyű, a boldogság keresése nyomasztó dolog. Sőt, kifejezetten rosszul hat a tévében mosolygó, hófehér fogú, szemmel láthatóan boldog nő, aki örömmel mossa ki a hihetetlenül koszos gyerekruhákat, de sokszor még a hollywoodi boldogság dózisos filmekre sincs beülni az embernek, a Valentin napi ál-boldogság pedig kifejezetten taszító.

Úgyhogy lehet egyéni boldogságot keresgélni, sőt, kifejezetten keresgélni kell. A gondoktól, nehézségektől, kedvezőtlen állapotoktól függetlenül is meg kell keresni minden nap azt az örömforrást, ami endorfint, boldogsághormont termel.

Az endorfin az agyunkban termelődő anyag, mely eredetileg a fájdalmat hivatott csökkenteni. Amint a testet fájdalom éri, az agy azonnal elkezdi termelni. Ezért lehetséges az, hogy ha valaki kiemelkedően nagy fájdalmat érez, egy idő után eufórikus, sokkos állapotba kerül. Természetesen az endorfin nem csak fájdalommal szaporítható. Rengeteg olyan tevékenység van, mely hatása olyan erős szervezetünkre, hogy az endorfint termel. A fény, a mozgás, a csokoládé, a banán, a csípős ételek és a szex is. A fizikális alapja ez lehet tehát a jóérzet növelésének. Több kutatás is bizonyítja, hogy ha ezekkel a mesterséges módszerekkel emeltünk az endorfin szintjén, akkor képesek leszünk másban is örömöt találni.

Úgyhogy ha már bruttó nemzeti boldogságunk nincs, legalább az egyéni mentális állapotunkat érdemes törődni. Ha a mindennapi taposómalomban, vagy a szürke télben a boldogság nem jön haza, mint a dalban, akkor együnk csokit a pamlagon, bámuljunk limonádé filmet, vagy menjünk le futni. Egyszer még bruttó nemzeti boldogság is lehet belőle. Vagy ha mégsem, legalább jobban érezzük magunkat, – az is valami.

Borsos-Kőszegi Erika
Fotó: Szauer Lilla