Szergej Lukjanyenko: Igék földje I. – A vas prófétája, Igék földje II. – A vas birodalma

A manapság az egyik legsikeresebb és legkedveltebb sci-fi szerzőnek ez a duológiája is egy igen érdekes alapötletből bontakozik ki. Ez pedig nem más mint, hogy mi lett volna, ha Jézus nem éli túl a betlehemi mészárlást, ezért az Úrnak egy másik fiút kell megváltóként „alkalmaznia”, akinek ad egy Igét, aminek segítségével csodákat vihet végbe…

Ám hiába az istentől való hatalom, és hiába lesz a legnagyobb uralkodó eme másik fiúból, mert az emberben mintha kódolva lenne a pusztításra, önpusztításra való hajlam. Az Üdvözítő nem lát más kiutat, mint hogy eltüntesse az ipar és a haditechnika fejlődéséhez nélkülözhetetlen vasércet a Földről. Ennek köszönhetően egy teljesen más fejlődési ösvényen kénytelen elindulni a vastól megfosztott emberiség. A mi történelmükben ismert tudományos felfedezések nem történnek meg a vas eltüntetése utáni kétezer évben. A repülőgépek nem hasítják az eget, hiszen ez a tudomány is gyerekcipőben jár még. A vizeket is vitorlások népesítik be, a hatalmas óceánjárók vagy tankerek sehol sincsenek. Viszont kifejlődött valami olyan tudás, ami a mi szemünkben fantasztikus legalább annyira, mint amennyire a könyv hőseinek lenne az egy Nascar versenyautó, ez a tudás pedig az Igék használata. Az Igéket használni tudók képesek „átmenteni” dolgokat a párhuzamos dimenziókba.

Az első kötet elején megismerjük Angolna Ilmart, aki tolvajként igyekezett boldogulni, ám első találkozásunkkor éppen egy büntetőtelepen végzi a rá kiszabott kényszermunkát, az igen hangzatos Gyászos-szigeteken. Ilmar ezen a helyen találkozik és barátkozik össze a titokzatos Marckal, aki képes használni az Igét. Elhatározzák, hogy megszöknek, és ezt a döntést pedig igen hamar tettek követik. És innentől a történet átmegy egy akciódús kalandregénybe, ahol Lukjanyenko igencsak lazán kezeli a valós – számunkra legalábbis – történelmi tényeket, ám korántsem öncélúan teszi mindezt, hiszen a világ, amit alkotott a már ismert vázra, nagyon is működik. Elgondolkodtató, hogy milyen hatalmi viszonyokat vázol fel a művében, köszönhetően annak, hogy kiiktatta a vasat, mint „hozzávalót”.

Egyvalami azonban szinte bizonyosan állítható: nem ez a legmélyebb lukjanyenkói történet. Végig nagyon pörgős – talán a legeleje egy picit színtelenebb – és könnyen követhető a regény, sőt még akár azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha kedvenc kortárs orosz, sci-fi szerzőnk belekukkantott volna Verne hagyatékába, és ott rábukkant volna egy kiadatlan mű vázlatára. Persze a kor szelleméhez mérten kellőképpen felpörgette, ám önmagához képest kissé ifjúságira vette a dolgot, de mégis belevitt annyi filozofálgatást, ami azért gondolatokat ébreszt az olvasóban.

Aki szereti a jó és jól kidolgozott ötleteket, a kicsit oroszos ízt, és kedvelte a szerző korábbi munkáit, ezzel a kétkötetes sorozattal is próbálkozzon meg nyugodtan, nem valószínű, hogy csalódni fog.

Dobos Attila

Terjedelem: 343 oldal, 334 oldal