ANYA-LÍZIS 88.: A legelső napon A young boy is running to school for his first day - ( Full view

ANYA-LÍZIS 88.: A legelső napon

Szeptember 1.  Kis- és nagyobb gyerekkel is nagyjából annyira jelképes dátum, mintha születés-, vagy névnap lenne, vagy a nap, amikor az apróság először indult el a saját lábán, vagy amikor az első szót mondta ki. A bőgés zavara. Egyszerre vagy baromira büszke, csak nem tudod kimondani, akkora a gombóc. Ott, a torkodban.
Aztán rutinos totyogó lesz, kétnaponként lerántja az abroszt az eszcájggal ( no more abrosz), ízléses falfirkákat készít a szülinapjára kapott zsírkrétákkal (fuck you Picasso), behordja a homokozóban lelt bodobácsokat alvós állatkának, páros lábbal csobban bele a legmélyebb tócsába, s abban a pillanatban ér vizet, amikor neked még ott csüng az ajkadon az ordítás – NEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!- mogyorókrémmel sminkel, kisautót kalapál szét, legókat szór a lefolyóba, s átrendezi a virágágyást: virág alul, föld felül.
Na, de majd ha hamarosan óvodába megy, sóhajtasz tűrőképességed határán és elszaladsz szabócentit venni.

De közben valami mocorog, kaparászik egy kis ördög, a fene egye meg, mégis csak furcsa lesz, eddig egész nap jött-ment körülötted, dühöngött olykor, a földre vetette magát, aztán jött, hogy béküljetek ki, megölelt, puha volt, szuszogó, édes, nélkülözhetetlen, otthonosan meleg. Most meg mindjárt intézményesül, elmegy, elveszik, te meg odaadod, másoknak, egy másik nőnek, meg a váltótársának, biztos nem fogja ugyanolyan gondosan betakarni, ugyanolyan akkurátusan fogat mosni neki, ellenőrizni, hogy tényleg rendesen evett-e, megkérdezni, hogy miért ül lebiggyedt szájjal a játékok között, a többi kölyök meg majd jól megveri, szénné alázzák, mert picike és szuszogó és otthonosan meleg, fogalma sincs, hogy kell galád, számító kölyöknek lenni, ha az övét viszik, simán odaadja, még a másik orcáját is odatartja, képtelen az alakoskodásra, túl őszinte, túl aranyos, túlságosan a tiéd.
Képtelen voltál elhinni, hogy ez egyszer bekövetkezhet.
Ki készíti fel az embert ilyesmire?
Senki.

Mi már túl vagyunk rajta, hiszen középsős a kiskölyök. A nagykölykök meg hatodikas/hetedikesek. Jajmán, anya, nem kell kikísérni az ajtón, ezer éve el tudunk menni suliba, röhögnek, a gonoszok, a szépek és okosak, de azért ott állok, nézem, ahogy távolodnak a biciklikkel, tekernek, lendületből, büszke vagyok, hogy itt tartunk, hogy ide jutottunk, a picikéből, aki egy évtizede az óvoda kapujában állt zsebkendőnyi hátizsákkal, benne a két kisautóval, meg az alvós takaróval, meg egy szendvicszsemle nagyságú váltócipővel, most ott biciklizik el egy kezdődő izompacsirta, negyvenes lábbal, bariton hanggal, jajmán anyuci nézéssel, s a másik, aki alig látszott ki a talajból, akit a bölcsiben méretre simán összetévesztettek egy nagyobb játékmackóval, most sudár és bombázó, egy puszit ad, aztán eltűnik ő is a sarkon túl.
Még egy kicsit állok és nézek utánuk.
Nézem a mindent, ahogy a semmiben tűnik el.
Tavaly a legkisebbel annyira eláztunk szeptember elsején, hogy nagyjából senki sem vette észre, bőg-e egyáltalán valamelyikünk.

Írják, hogy más is, ugyanígy, normális dolog, elengedni a gyereket, az ő legelső napján és normális dolog, hogy bőgsz. Ugyanilyen lesz, mikor az első anyák napján ülsz a többiek közt, kispadokon, és megfogadod, hogy nem fogsz bőgni.
És bőgsz, persze. Nyilván, kifelé nem mutatod, de belül folyik le, a szíven áthalad, kimossa, sóhajtasz.
Így megy ez.
Mondanám, hogy csak az első év ilyen, a legelső nap, a legelső kapu, amin áthalad, amin te kilépsz mindjárt, miután puszit adtál neki, miután ezredszer is elhessegetted a gondolatot, hogy elveszett lesz ott, abban a másik közegben és végül arra jutsz, hogy minden rendben lesz, hiszen olyan ügyes és talpraesett nagy gyerek már, hiszen más is alkalmazkodik, hiszen nem lóghat örökké rajtad, mert kilógta már a magáét, hiszen néha elköszönünk egymástól, hogy aztán újra nevetve találkozhassunk.
Mondanám, hogy csak a legelső nap ilyen, de ez nem lenne nagy igazság, mert az van, hogy időbe telik, míg megszokod.

Kimosott szív, nyugodt lélek.
És aztán, a második nap.

Kocsis Noémi

Written by erika

Leave a comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.