ANYA-LÍZIS 19: Arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek

Van egy hol elalvó, hol felbukkanó, vissza-vissza kacsintgató, de folyton a családi lét árnyékában lebzselő kérdése a gyermekkornak. Az ÉS MI LESZEL, HA NAGY LESZEL? problematikája.

Erre a kérdésre persze nem lehet egy és oszthatatlan választ adni. Nem olyasmi, mint hogy a Mikulás, az mindig bácsi, vagy hogy az üveghegy hiába átlátszó, azt bizony hétszer is meg kell kerülni a mesében, hogy az ember rájöjjön, mögötte laknak a sárkányok. (Ez amúgy egy feloldhatatlan optikai probléma számomra úgy harmincöt éve.)
Hát nem. A mi levés-válasz ugyanis mindig attól függ, hány éves korodban szegezik neked a kérdést. E szerint változtatod a véleményedet egy végtelennek tűnő skálán, ahol a kezdet a mozdonyvezető, a végpont meg talán a boldog felnőtt. Érdekes, utóbbit milyen kevés gyerkőc említi – talán azt hiszik, a boldogfelnőttség egy készen kapott állapot, az a kopaszodással és a szemránckrém használattal egyetemben mindenképpen eléri az embert.
Középsőm, aki nőnemű és kilencéves, például kitartóan festőjuhásznak készült egy időben. Igen, nincs félreolvasás, festőjuhász, így, ahogy mondom. Kifejezetten büszke is voltam rá. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a mindig ferdén befont copfocskáival fel, s alá kolbászol a kies magyar rónán, nyomában a nyájjal. Előtte a kilenclyukú Golden Gate, jobbra tőle egy rémes kút (nyelvi leleménye hároméves korából), balra tikkadt szöcskenyájak. Az én kicsi lányom pedig egyik kezével terelgeti nyáját, másikkal fújja furulyáját, s ha netán még marad szabad kapacitása, előkapja hellokittys vászontarisznyájából (akkoriban az volt neki) piktoreszközeit és olyan zsánert rittyent, hogy netovább. Nekem, mint szülőanyjának más dolgom sincs, mint galériákkal egyezkedni és birkaétel recepteket keresgélni a blogtérben.
Itt van aztán a bátyja, aki volt már minden: feltaláló, kalandor, harangozó, taxisofőr, könnyűbúvár, jedi, jelmeztáros és bálnavédő. Két hónappal ezelőtt úgy döntött, fejlesztőmérnöknek jelentkezik a LEGO-hoz, mert „ha a gyerekeknek terveznek játékokat, a leghelyesebb, ha gyerekeket alkalmaznak”. Elvileg meg kellett hajolnom az érvelése előtt, pikírtan csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem nem egy székesfehérvári 11 évesre számítanak ez ügyben, de az én véleményem ne legyen akadály.
– Borzalmas vagy, anya – mondta a gyerek faarccal. – Képes vagy halomba dönteni az ember legjobb terveit.
És magára csukta a szobaajtót. Égett a pofám, tényleg. Hogy lehetek ennyire felnőtt? Szépíteni akartam, elmagyarázni, hogy az élet az nem olyan…- de tulajdonképpen mit is akarok mondani? Hogy az élet csupa kompromisszum? Akkor inkább maradjon csendben az ember.
A srácok amúgy – mint néhány napja bizonyítást nyert – lélekben is viszonylag könnyen regenerálódnak. Jött a gyerek és közölte, hogy megvan a végső, az egy és örökletes, a tuti és maradandó elképzelés.
Pizzafutár lesz.