ANYA-LÍZIS 23.: A valóban élményszerű vásárlásról

– Anyaaaaaaaaa, van még itthon valami ehető???? Anya sóhajt. A reggeli bevásárlást követő elégedettsége így, estére nagyjából a Holdban van. Mondaná, hogy édes gyerekem, miért kell mindent egyben felzabálni? Zsírréteget akarsz képezni, jön a harmadik jégkorszak, vagy mifene? Az immár öt teljes perce munkálkodó éhség azonban olyan gyászosan uralkodik ilyenkor a gyermekarcokon, hogy anya inkább feladja, kabátot vesz és átkocog valamelyik még nyitva lévő egységbe.

Közben azon morfondírozik, milyen jó is így, magányosan elmenni a boltba. Emberi mivolt, humánum, szabadság – ilyesmi fogalmak járnak az eszében ilyenkor. Mert pár nappal korábban a legkisebb is ment vásárolni, márpedig a legkisebbel az külön procedúra. Jó oldala, hogy fejleszti az ember légzőizmait („Nem felpofozni, nem felpofozni, nagy levegő, nagy levegő!) és lehetővé teszi, hogy az egy kisgyermekes bevásárlásra jutó újabb ősz hajszálak eltüntetése végett kissé gyakrabban eljusson a fodrászhoz.
Rossz oldala, hogy mire eljut, már nem feltétlenül lesz mit festetni, mert addigra mind kitépte, mikor a ded nekifarolt a procc szabályossággal Kheopsz-fáraó piramisába rendezett narancshalmoknak és most minden vásárló azt figyeli élénk érdeklődéssel, csak a natúr joghurtokig gurulnak-e, vagy esetleg eljutnak egészen a fagyasztott húsokig?

Az apróságot persze mindez hidegen hagyja. Ő első körben eltrappolt a „Játékosztálynak” nevezett szekcióba. Ugyan már oda is úgy érkezett, hogy otthon rákarmolt három darab sárga színű járműre, de az ebben a közegben smafu, nulla, zéró. Ő egy negyediket szeretne, amely minden bizonnyal pompásan kiegészíteni a meglévő autóhalmot, mi azonban momentán kenyeret, szörpöt, vajat, meg tíz deka sopronit akartunk volna venni, luxusmercédeszt nem annyira.

Azért olykor megörvendeztetjük ám a bolti alkalmazottakat is. Mint például múlt vasárnap, amikor a gyermek határozottan a hóna alá csapta az előszobában elfekvő, nyárutóról még felfújva ott maradt piros, autómintás úszógumit. A fotocellás ajtón előttünk masírozott be, mint egy igen elszánt kozák: „Na, meggyüttem, mutassátok, mitek van! ” – mondta az arckifejezése, mi pedig diszkréten a biztonsági őrhöz oldalogtunk. Izé, hoztuk mink ezt az izét, de nem itt vettük… így, januárban talán nem is szezonális errefelé…
Az őr – lófogú, kajla fülű, Hobbit-szerű bácsika – nagylelkűen legyintett. Később néztük az üzlet jelzőpecsétjét az úszógumin – csak enyhén mosódott el. Aki rányomta, igencsak rázkódhatott a röhögéstől…