ANYA-LÍZIS 29.: Arról, hogy mi van a játszótéren

Nem tudom, minden anya megvan-e győződve arról, hogy egy átlagos, felhőtlennek indult játszóterezős délutánt követően az ő szívéről szakadt, édes magzatja a környék legpiszkosabb kölke – valószínűleg igen.

S ugyanígy: a szóban forgó anya gondolhatja-e, egy közel háromévesnek egyébként természetes attribútuma a sárfoltos fültő, a derékig vizes gatya, meg az algatenyészetnek is beillő gumicsizma?
Mert jó, jó, hogy a kisded teste munkaeszköz, s mivel anyja-apja tevékenyen nevelte, a kis karok-lábak dolgoznak is serényen egész nap, de akkor is: miként lehetséges, hogy más, nagyjából ugyanígy munkálkodó kolléga normális állapotban tud hazamenni a játszótérről? A mi kölykünk meg miért nem???

Ott van például Kloécska. Csodás kék szemei és szőke loknijai vannak, az anyukájának pedig Louis Vuitton kézitáskája. Kloé olykor pink tülltütüben (alatta barbis macskanadrág) érkezik a homokozóba, ami csak addig vált ki rosszalló pillantásokat a mamákból, míg rá nem jönnek a praktikumára. A tülltütü ugyanis annyira ki van keményítve, hogy a Kloéra, avagy Kloé homokozós játékaira mocskos mancsukat rátenni igyekvő pelenkás kollégák gyakorlatilag lepattannak róla. Tökéletes védelmi vonal.

Aztán ott van a kis Zoárd. Őt indulás előtt a H and M idei tavaszi katalógusából húzták ki frissen, ropogósan. Mokány, koptatott farmer, tengerészcsíkos ingecske, kötött mentőmellény, fehér sportcipő, színben tökéletesen pászoló baseballsapka. A hasonló stílben létező apuka elégedetten szemléli, ahogy Zoárdka egyenletesen lépeget a hinta körül. Néha fut, de csak szilárd burkolaton. Egyszer elesett, és haza kellett menniük, mert letette a kezét a talajra.

Ki ne felejtsük Anasztáziát és a nagymamáját. Ők már eleve azzal az igénnyel érkeztek a játszótérre, hogy onnan klasszisokkal tisztábban fognak távozni. A helyszínen ezért minden – a csúszda korlátjától kezdve az arra repülő kóbor feketerigóig – koszos, piszkos, kakás. A nagymama ezeket ismételgeti, bármi is kerüljön a kisunoka kezébe. Azonnal engedd el azt a kislapátot, Anika, koszos. Teszed le rögtön azt a labdát, Anika, piszkos! Hagyod békén azt a kisfiút, Anika, kakás! (Mellesleg a nagymamának röntgenszeme, de legalábbis röntgenorra van.

És itt van, ugyebár, a mi gyerekünk.
Arról persze nem tehet az a szegény kisfiú, hogy a Városgondnokság nem fordít kellő figyelmet a járdák állapotára, így itt-ott összegyűlik az esővíz. Csak nem fogjuk megdorgálni, amiért meg akarja állapítani, mennyi a felületi sűrűsége a víztükörnek? A sárral hajigálózás? Hát az meg igen hasznos tudomány lesz majd ötödikben, amikor osztályozzák a kislabdadobást. Ott van aztán a játékok elásása a homokozóban. Hát az meg egyenesen tudományos értékű – vagy talán gátat akarunk vetni csemeténk régészeti alaptanulmányainak?

S míg a szemünk sarkából konstatáljuk, hogy Kloécska anyukája szent borzalommal figyel minket, Zoárdka apukája elrettentő fotókat készít rólunk a telefonjával, Anasztázia nagymamája pedig fertőtlenítőkesztyűben kapja fel az unokáját, hogy minél gyorsabban elvihesse a mi nyakig sáros, szurtos, vizes, disznósan dagonyázó gyerekünk közeléből, legyintsünk.
És szemünket lehunyva gondoljunk nagy szeretettel a mosógépünkre…

Kocsis Noémi