ANYA-LÍZIS 37: Arról, hogy mennyi-mennyi oda nem illő dolog van

Ma reggel indulok munkába, dübörgök le a lépcsőn, ki a kertbe, erre mit látok? A lépcsőkorlát mellett ízlésesen elhelyezett virágos cserepes növényeim egyikén, magán a talajon, ott vidámkodik három szelet paradicsom. Szépen, egyenletesen felvágva, boldogan.

Némiképp meghökkent arcot vághattam, úgy reggel tájt, mert nem emlékeztem, hogy a mentával együtt friss paradicsomot is ültettem volna, amely íme, saját testi valójában kibújt a termékenyítő anyaföldből. Azt sejtettem, hogy nem csoda történt, egyszerű kis társasházunkat innentől sem árasztják majd el az Úr végtelen kegyelmét megtapasztani igyekvő zarándokok, víz sem fog fakadni az udvarunkban, bár utóbbit eléggé sajnálom, mert most nekem kell kicipelni az öntözővizet, akarom mondani a fiamnak, aki a legcsálébb zöld műanyag kannához ragaszkodva minden áron segíteni akar nekem, hiába jár e karitatív művelet utána nagyfelmosással, újraültetéssel, a kirohadt növényektől elbúcsúzással és mindkettőnk teljes ruhacseréjével. Csuda cukin locsolgat amúgy, persze hogy képtelenség rá megorrolni.
Úgyhogy tovább mentem, legyintve. Ugyan már, mit nekem Hekuba, s Hekubának egy kis paradicsom, sokkal bonyolultabb helyzetek adódtak itt kérem szépen a közeli, s távoli múltban. Hogy mást ne mondjak, a gyerek édesapja néhány hete a képen mellékelt öltözékben jelent meg a konyhában. (Az alany a kép közléséhez – igaz, duzzogva – hozzájárult. Decens, csíkos inge és farmernadrágja között hátul, az övébe tűzve egy délceg kenyérszelet himbálódzott. Jobban mondva csak a karéj héja, ha már. Elsőre azt gondoltam, a gyerekszobából érkezve nyilván a munkabéremelésért és a sütőüzemek gyermekbarátabbá tételéért, a pékek által indított csata zajlik, ő meg, mint egy görbe kardot a janicsárok, az övébe dugta a harc folytatásához szükséges védeszközt. De olyan ártatlan képpel tett-vett a konyhában, hogy kezdett gyanússá válni, muszáj volt a titok végére járni. Az „Édesem! Tudod, hogy kenyér van a gatyádban?” kérdésre ő sem lepődött meg túlzottan (bár kétségtelenül újszerű információ volt számára), mert gyakorló apuka lévén volt már szerencséje a lakásban ide-oda vándorló és a legképtelenebb helyeken felbukkanó tárgyakhoz.

De még ő sem találkozott a Fiókcitrommal. Ezt a legnagyobb gyerkőc produkálta néhány éve, heveny tárgytranszportálási korszaka közepén.Nyár volt akkor is, amikor rendes anyuka zokni helyett geometrikusan elhelyezkedő szúnyogcsípéseket visel, így a zoknis fiókot nem sűrűn bántottam néhány hétig, viszont roppant nyugtalanító volt az onnan kiáradó, kezdődő dögszag. A szétrohadt citromhéjat is csak hosszas turkálás után találtam meg, s hálásan tekintettem a gyerekre, aki egy csapással egy teljes szekrényfertőtlenítést is elintézett aznapra.
De a Fiókcitromot legalább csak én láttam, nem úgy, mint a Hajbanánt, amely szintén létező tárgy, én viseltem néhány éve a frizurámban. Az úgy volt, hogy megtízóraiztattam a kisdedet, aki aznap roppant aranyos volt, puha praclijainak számos simogatásával és apró orrocskája odarögölőzésével kényeztette anyuciját. Aztán, szokás szerint sétára indultunk a városban. Szép volt az idő és az első sarok után azt észleltem, a szembe jövők valahogy derűsebben tekintenek rám, mint egyébkor. Nicsak, az a máskor morcos pasas is hogy mosolyog… Nahát, az a néni meg egyenesen integet a füle mellett, nosza, intsünk neki vissza, kisfiam, látod, mennyire jók az emberek? Végre nem csak téged, az aranyos, hipercuki kisgyereket látják meg, hanem engem is, az anyát, talán nem is vagyok annyira leamortizálva ma délelőtt, talán maradt még valami a lényemből…
Szóval tekintetemet a bárányfelhőkre emelve beletúrtam lobogó hajamba, miként Kleopátra…
És akkor esett ki a hajamból a fél banán, amelyet addig valószínűleg a két hete ki nem fésült, hátul lakó kócok tartottak meg. Egyenesen a babakocsiban göcögő gyerekre esett. Lehajoltam hozzá és lazán belesírtam röhögve a puha buksijába. Gyakorlatilag nem volt más épkézláb ötletem.
Ja, a banán? Azt megettem.
Ennyi kényeztetés ugyanis egy anyának is kijár.

Kocsis Noémi