ANYA-LÍZIS 40: Lábasokról, fazekakról, habverőkről

Kérem, ha lépten – nyomon használjuk a romkocsma kifejezést (unatkozó, értelmiségi, állítólag társadalmilag talajt vesztett, kiüresedett értékrendű ifjak alkoholgőzös találkahelye, vagy mifene), akkor miért nem honosult meg szép nyelvünkben a „romkonyha” szócska?

Mert hogy létezik, méghozzá egy teljesen hétköznapi helyet jelölünk vele. A több gyermekes szülő gasztromán oldalának színterét.
Minden szép és domesztosztól csillogó, míg egygyermekesként a ded bébipapiját melegítgeted e konyhában, a középszigeten támaszkodva, egy elektromos, erre a célra kifejlesztett, de aztán később soha, semmire sem használható eszközzel. Vagy míg az este nyolckor már édesen szunyókáló apróság tündéri neszeit hallgatod és a gyermek apukájával egymásra mosolyogtok a könnyű csirkefogásból álló vacsorátokat fogyasztva, miközben finom ujjaddal egy karcsú borospohár oldalán játszol, s rajzolod rajta a nemes nedű alkotta íveket.
De álmodozásodból ekkor velőtrázó sikítás riaszt fel: – Anyaaaaaaa!!! – üvölti a háromból valamelyik, Mikor lesz már kééééész az ebééééééd??? – verik vissza a szoba falai az egyébként némiképp jogos kérdést. Felugrasz és egyből belehágsz egy pohár szörpbe. Hogy ki tette oda, mikor és miért – talán csak Kojak felügyelő tudná kinyomozni, míg azon töpreng, hova a tűnhetett az előbb és tényleg csak egy pillanatra a konyhaasztalodra tett golyónyalókája. (A golyónyalóka nagy eséllyel ekkor már valamelyik játékosdobozban lehet, a kisautók között. A másik lehetőség a kád széle, ha éppen van hely a rágógumiktól.)
Míg a szörp Észak-Afrika alakú foltot képez a bokád körül, a főni feltett tészta már vígan duruzsol. Egyeske éppen a hatodik poharat veszi le a szárítóról, s „Az előzőt mégis hova tetted?” kérdésre bájosan vállat von:
– Érthetetlen, milyen kötözködős vagy ma, Anyukóka. – S azzal a szép mosolyával kivesz egy darabot a túrórudis pakkból a hűtőből. Az immár teljesen kiürült csomagolást pedig gavallérosan visszateszi a hűtőpolcra.
– Ezt most mégis miért? – esdekelsz. – Van kuka is.
– Hm, annyi megmagyarázhatatlan dolog létezik a Világegyetemben – mosolyog rendíthetetlenül. Igen, és annyi megmagyarázható, akarod mondani te, például ha én most cizelláltan hátba váglak egy serpenyővel, édes gyermekem, az teljesen megmagyarázható, sőt, elfogadható lesz. Ilyesmiért még a gyámügy se száll ki hozzánk, ne is reménykedj.
Mosogatás közben lelkileg simán azonosulsz Agatha Christie-vel, aki legkiszámíthatatlanabb, legizgalmasabb krimijeinek gyilkossági jeleneteit mindig csetrespucoválás közben alkotta meg fejben. Ó, kérem, megy ez neked is…Lássuk csak: Ember ebédel, a koszos tányért nem rakja a mosogatóba, de ekkor utoléri a vég, megvágja magát egy sajtszeletelővel… Nem, inkább ez: Te két és fél órán át hámoztál, kevertél, pirítottál, flambíroztál, szeleteltél, berántottál, legíroztál, posíroztál, behabartál, sütöttél, tálaltál, Gyerek pedig ajakbiggyesztve csak mered a tányérra tett mennyei mannára és annyit szól: – Broáááááááf…., majd közli, hogy ő inkább pattogatott kukoricát akar, s gonosz mosollyal neki is lát, a mikrosütő viszont lerobbantja a kis fejét…
Persze vannak időszakok, mikor minden klappol, a konyha éppen ragyog (értelmezzük a ragyogást tág fogalomként), mert a családfő nagylelkűen elmosogatott, sőt még fel is sepert, sőt, azt a fél-Balatonnyi szörpöt is felmosta, a család szépen ül az asztalnál, mindenki mindent megeszik, megköszön, elpakol.
De ez már egy másik dimenzió, valahol, a sztratoszféra felett másfél ezer kilométerrel. A gasztronómia érinthetetlen, habtiszta temploma, egy kócos szekfű a gomblyukban, eolhárfák zenéje között, ahol te, a konyhatündér mégiscsak élsz és uralkodol, mindörökké.

Kocsis Noémi
(Fotó: Dave Engledow)