Anya-lízis 76: Indul a nap

Kinyitotta a szemét ma a kiscsoportos és rögtön ezt kérdezte: – Anya! Hogy kel fel a reggel?

Mostanában ilyen nagy sorskérdések izgatják ugyanis. Például, hogy ha valamint összeveszünk, mert mondjuk már hozzám vágott hatvankét kisautót és konkrétan kék-zöld a fejem és beküldöm a szobájába, akkor ilyen esetben lesz-e még neki anyja. Szoktam mondani, hogy ha nemcsak meglengeti a kezében tartott 63. fém matchboxot, hanem el is engedi, akkor nem biztos.

Ez a reggeli felkelés amúgy is hektikus pont. Elkezdtem ugyan magyarázni, hogy úgy kel fel a reggel, hogy a Napocska ledobja magáról a felhőpaplanját és nyújtózkodik egy nagyot, ahogy te szoktál, kisfiam, de a gyerek igen bután nézett, vagy azért, mert elhitte, vagy azért, mert nem -és rájöttem, jobb mindig az igaz úton járni, még akkor is, ha az ember momentán nem lát ki a fejéből az álmosságtól. Az okés, hogy a Napocska nyújtózkodik, de ezt csak azért teszi, hogy aztán „haggyámánbékiben, vasárnap van, tessék szépen eldugulni” mormolással visszahúzza a nyakára azt a felhőpaplant. Korábban egyébként próbálkoztam azzal a magyarázattal, miszerint a Napot a hajnal fél ötkor már vadul csicsergő rottyant madarak ébresztik, ahelyett hogy dugnák a szárnyuk alá a csőrüket és csendben maradnának. A madarak persze nem fogják be a csőrüket ilyenkor, hanem nyúzzák tovább a nyomorult Napot, pisilni keeeeel, csipogja a legnagyobb csőrű fél lábon ugrálva, majd mikor nyomi Nap kikászmálódik és csukott szemmel kitántorog a gyerek…izé madár után és félig alva ráteszi a vécészűkítőre és visszaalszik a kád szélén kornyadozva és szép álmot lát egy békés világról, ahol délelőtt 11-kor csörög a vekker, de kiderül, hogy nem is a vekker volt, csak az óceánjáró emeleti fedélzetéről tülkölt a barnára sült brazil pincérfiú, hogy immár koktélidő van, kérem, fáradjanak a pulthoz egy Margaritára , ej, ez a pincérfiú, túl nagy sugárban önti a pohárba azt a koktélt, izé, akarom mondani, valaki lepisilte a lábamat. Kificcent a kukim, bocsi anya, csipogja a bűnös. Sajnos nem brazil az illető.

Erre a Napocska csak sóhajt, nekiáll és félig alva feltörli, leszedi a gyereket a vécéről és REM-fázisban kezet mos neki, és „jóvanmostmáraludjunkakkor” mormolással visszatrappol a felhőpaplanok közé és belezuhan és ellazul, azaz ellazulna, de a madár megint ott tipereg a füle mellett és azt csipogja, „figyu Anyuci, súgok neked valamit, én még nem reggeliztem”, erre a Napocska azt súgja vissza a paplan alól, hogy „ha ezt így folytatod, édes gyerekem, akkor nem is fogsz, mert kilógatlak az ablakon”. Mire a madár kimegy a konyhába és ott éktelen csörömpölést visz véghez, konkrétan magára rántva három deci szörpöt. A Nap a paplan alatt káromkodik, ennek a reggelnek már lőttek, a REM-fázis felszállt a sztratoszférába. Bár lenne Napfogyatkozás. De nincs. Ki kell csoszogni a konyhába hajnali háromnegyed hétkor és megetetni a madarat, aki nyilván vergődik, hogy nem kell neki a joghurt, neki kalács kell, most azonnal álljon neki a Nap begyúrni és megsütni egy közepes mennyiséget. A Nap ekkor konkrétan a konyhaasztalra borulva nyög és segítségül hívja az égieket, hátha jönne vissza a Hold, nem igaz, hogy ilyen korán reggel van minden nap, van olyan, hogy Égitestek Panaszkönyve? Mert akkor most tényleg be akarok írni oda.

A Napocska végül persze ad a madárnak (nincs kalács, édes gyerekem, eszed, amit kapsz) és ígéretéhez híven nem hagyja ott a konyhában, inkább horpaszt még egy kicsit, két összetolt hokedlin. Aztán rájön, hogy tulajdonképpen még be sem fejezte a történetet arról, hogyan kel fel a reggel.
Szóval azt mondja a madárnak, aki óvodás:
– Tudod, kisfiam, már Rómeó és Júlia is tudta jól, hogy a hajnal rózsaujja egy nagy marhaság. Úgyhogy feküdjünk szerintem szépen vissza, na, jóccakát.

És most már tudjuk, hogy kel fel a reggel.

Kocsis Noémi