ANYA-LÍZIS 9.: Szagokról és illatokról

Íme a sorozat következő része. Kocsis Noémi író, újságíró, és nem mellesleg – anya és feleség. Vicces történetei párkapcsolatról, gyereknevelésről rendszeresen olvashatóak nálunk.

Van nekünk egy olyan kis könnyed, belső és viszonylag rendszeres összezördülésünk a gyermek apjával, hogyan is kéne neveznem a szaglószervvel felfogható érzeményeket. Mert képes vagyok betoppanni a konyhába és rövid körbeszimatolás után lelkendezni: – Jaj, de jó levesszag van!, de ettől megáll a kezében a fakanál, ha éppen azt tartja, és kioktat, hogy a szomszéd kutyája által a kerti fenyő alá rakott barna eredménynek van szaga, annak. A levesnek és minden másnak is, kérem, illata van, pássz, kész. Ebben valószínűleg sosem értünk egyet majd (mindegy, ettől még tudunk együtt élni), én sem engedek a magyar nyelv szabados és rugalmas használatából, meg a pillanatnyi hangulati önkifejezésből, s ő sem a magáéból, akármi is legyen az. A csörték egy része természetesen a közös kisgyermekből áradó dolgok nevén nevezése körül is forog.

Jól ismerjük mi, szülők, a gyerekek különleges, semmihez sem fogható illatát. Azt az édes, meghitt babaszagot, amelyet a legjobb lenne a pici nyakához férkőzve szívni, orrozni, amíg csak fér belénk. Onnan, a selyem és bársony finomságát kacagva lekörözően finom, hurkás bőrről, amelynek simaságát, kedvességét felfogni alig lehet. A néhány pihényi hajból, a pofi tökéletesen gömbölyödő ívén száradó maradék egyetlen tejcsöppből, a babaruhák már felnőtt orrunknak is ismerős öblítős aromájából, a kicsi nyálából, első, alig sós könnycseppjeiből, s az agyoncsókolgatott vállacskájának illatából áll össze ez a kombináció. S még annyi másból. Az anyukák orra nagyon jól ismeri ezeket. Az apáké már sajnos kevésbé, hiszen nemigen részesülnek az adrenalinlöket-szerű kegyből, amikor a jóllakott apróság a vállunkon kinyújtózva böffent egy aprót, vagy lecuppanva a ciciről, mosolyogva alszik el.
A parfümkeverők melóját idéző szimatolások az anyáknak járnak. A hajnali ébredésekkor kereső szájacska tapogató síkossága. A puha pracli fürdést őrző illatnyomai. Az összebújós langymeleg két test között lebegő párája. Az apró buksira lehelt puszi, közben egy szimatolásnyi belőle: napsugárszag, fej alá tett textilpelenkaszag, pár csöpp anyatej és könny. Babaparfüm.
Bár lenne egyetlen kifejezés, amely leírja egy egy-kétéves kisgyermek illatát. Mint mondjuk a japánoknál, akiknek fura szabályrendszerű nyelvében nincs a „kék” színre megfelelő kifejezés, de egyetlen hárombetűs szóval ki tudják fejezni, hogyan kell kardot rántani leülés közben. Vagy mint az eszkimóknál a hóra. Egyetlen szóval, körülírás nélkül képesek elmondani, milyen a már olvadásnak indult hó, milyen a jegesmedve-járta hó, milyen a túlontúl megfagyott, a kezdődő koszosodó, a motoros szán-szántotta, és így tovább. Bár el lehetne mondani így, mindenki által megérthetően, milyen egy egész nap jövő-menő, csúszó-mászó, eső-kelő, síró-bőgő, magát kétpercenként disznóvá varázsoló, komoly felfedezőmunkát végző kisgyermek illata.
Azaz inkább szaga.
Ha felemeljük és magunkhoz szorítjuk, elsőre túl elnagyolt, túl karakán a szag. Brrrr, megint betojt, fintorgunk, megint leette magát, belenyúlt az ecetbe, magára borította a szörpöt, pedig ezerszer elmondtuk neki, hogy nem szabad. Beleevett kenyérbe, paradicsomba, görögdinnyébe. Belenyalt a tesó fagyijába, ellopta a csokiját, rágóját. Ott a bűnlajstrom a szája körül.
De ha még közelebb vonjuk és tovább szimatolunk, kicsiny, még rengeteget alakuló gyermekteste felfedi a maga tökéletes, imádni való szagtérképét. A pólójában napok óta beszáradt őszibarackfolt, kimostuk, megint leette, megint kimostuk, rétegződik a szag. A haja fürtjén hárslevelek odasúrlódása, a nyakán a családtagok csókjai, a pofiján nyálas rácuppanások, netán a kutya ölelgetése, egy kis föld (kisautók tologatása a kertben), a lemosott, de lemoshatatlan reggeli joghurt mikronnyi mennyisége, a mesekönyve papírszaga, amelyben megpuszilta a kutyus képét, apa szaga és anya szaga keveredve mindenfelé.
Néha úgy tűnik, a kacagásának is illata van.
De ezt már talán tényleg csak az eszkimók tudnák jól elmesélni. Bár inkább arról mesélnének, hogy lehetne eltüntethetetlenné, mindig jelenvalóvá varázsolni gyermekeink illatát…

Kocsis Noémi

Fotó: Domján Andrea