ANYA-LÍZIS 24.: Szuperapu, aki nem disznósajt

Mélyen és őszintén le kell ásnom lelkem sötét bugyraiba annak megfogalmazásához, mit is tettem én a velem élő felnőtt hímneművel az elmúlt két és fél évben, családalapítás címszó alatt. Mert szépeleghetünk a trendivé vált „anyuka melózik, apuka gyerekezik” kombinációval szembesülve, hogy nahát, mennyire klassz ez így, megoszlik a munka és a felelősség, mindkét szülő teljesítheti szerepeit, az igazi nyertes pedig maga a gyerek. Messzire vinne annak boncolgatása, ki mit nyer és veszít ezen a bizniszen, s persze pórias is lenne ilyen kategóriákat dobálni a mérleg serpenyőibe – hiszen a család nem vesztesekből és nyertesekből áll, egyszerűen tilos azokból állnia.

Esetünkben adott volt egy lánglelkű, lobogó, ezerrel élő, több szempontból nagy étvágyú, hedonizmussal is gyanúsítható, korai harmincas, Carpe diem-felfogású szingli pasi, akinek jutottam én, a kétgyermekes, válófélben lévő, némiképp megkövesedett érték- és napirendű, illúzióvesztett nő. Ugorjunk itt egy közepeset az időben és landoljunk a mában, amikor is együtt élünk boldogan, immár három gyerkőccel, s a közösbe hozott dolgok, felfogások és világlátások minden nyűgével, s nyilaival. Nem úgy volt tervezve persze, hogy ő majd előre megfontolt szándékkal jól munkanélküli lesz, én meg egy csapásra dolgozó anya, de tény: egyszer csak ott találta magát egy féléves gyerekkel, mint teljes munkaidős apuka.

Lánglélek helyett kakis pelusok.
Lobogás helyett mosogatás.
Hedonizmus helyett kisautók tologatása a parkettán, jobb napokon lelkendezés a játszótéri csúszda mellett állva, hogy nahát, milyen szépen legurultál kisfiam.
Carpe Diem helyett Mea cupla, hogy megint szörppel van fellocsolva a konyhapadló.
Szuperapukák talán nincsenek is. De vannak az apukák, akik olykor lázadoznak, hogy nincs és sör és haverok (sörözés a haverokkal meg pláne nincs), mert altatni kell a dedet, míg anyu dolgozik – de el nem mozdulnának a szuszogó gyerek mellől. Apukák, akik megtanítják a fiúcskát zenedarabokra, hogy aszongya: sárgát virágzik a tök, hukk…, és lelkesen együtt énekelnek a boldog aprósággal. Apukák, akik fordítva adják rá az apró lábakra a zoknit, de akik akár a saját nagy markukban órákig is melengetik a fázós mancsocskát. Apukák, akik a szoba plafonja alatt repülőztetik az aprónépet, miközben ők mélyen a padlószinten csúszkálnak némi elismerésért. Ha járna elismerés a full-time szülőknek.

Talán nem véletlen, hogy csakis nekik, a teljes munkaidős, mégis szuper apukáknak járnak azok a mondatok, amit a dolgozó anya idő és jelenlét hiányában nem hallhat-láthat. Hogy miután végigkergette a kicsit a lakáson – Veszed fel azonnal a cipődet, te komisz disznósajt! – az visszafordul az ajtóban és apró szíve teljes szeretetével válaszolja: – Imádlak apa. Te sajtos disznó…

Kocsis Noémi