ANYA-LÍZIS 45: Anya nyaral, avagy Lenny Kravitz-cel az agárdi strandon

Drágám, mondod a legmacskásabb, leglágyabb mosolyoddal a szád szélén életed feldúlt párjának, drágám, ugye, beviszed a gyerekeket a vízbe, csak egy negyedórára, hogy egy kicsit én is pihenhessek?

A mondat végi, halványan esdeklő felütésben benne van annak a nyaralós délelőttnek valamennyi ki nem mondott, de nagyon is elvégzett momentuma, miszerint te már negyed hattól talpon vagy, mert ebben a hülye hőségben a legkisebb nem tud aludni, adtál reggelit mindháromnak, persze nem ugyanazt, mert ugyanazt meg sem ennék, aztán kicsutakoltad a lereggelizett ruhadarabokat a csapnál, aztán összerámoltad azt a lehetetlen koszfészket, amit valamikor, a remélhetőleg mielőbbi távozásotok után ismét apartmannak fognak nevezni (otthon nyaralók esetében lásd. saját lakás), aztán felmostad a kakaó-, orrba bokszolásból eredő vér-, meg a kertbe folytatólagosan meztelenül kitrappoló gyerektalpaktól eredő sár-, fű-, valamint egyéb, meghatározhatatlan eredetű foltokat, aztán ittál egy fél kávét, mert mielőtt az egészet megittad volna, a legkisebb beleejtette (kevésbé gyendéd értelmezésben: beledobta) a kinderautóját, aztán nekiláttál az ebédnek, majd ismételten eltakarítottad az egész romhalmazt a delikvensek után, s most talán joggal érzed magadat, így kora délután teljesen egyenrangú félnek egy közepesen oszlott vízihullával – szóval nem nagy kérés az a 20 perc, egyedül, tisztes magányban, távol Afrikától és a család neszeitől, ugye???

Életed még mindig feldúlt párja éppen nem érzi magát izmosnak egy strandon lefolytatott kommunikációs csörtéhez, úgyhogy bizonytalanul bólint és tényleg elviszi a gyerekeket a rendezői bal felé, a vízbe. Ó, szólaljatok meg, szférák zenéi, mosolyogjatok istenek, ti ott a szemben, a pákozdi dombság felett, halleluja! Micsoda rendes a te embered, majd el ne felejtsd egy szuper vacsorával honorálni neki ezt, emlékezteted magad. Aztán pár perc múlva módosítasz: egy tízperces hátmasszázs biztosan feledteti majd ezzel a kitűnő emberrel a délután fáradalmait, csak hát sajnos nem vagy valami nagy masszőr, még a végén megint becsípődése lesz szegénynek, mint a múltkor, szóval biztosan örülne a drága annak is, ha ma este végre időben ágyba kerül aludni, az tényleg szép ajándék lehetne.

Ezzel a gondolattal fekszel te magad is és lazítasz. Ó, igen, ennél nem is lehetne jobb, tested lassan elernyed, lecsukódó szemgolyóid mögött ezer sugárra törik vakfoltodon a beszökni még így is képes napfény. Lassan lecsendesedik körülötted a méternyi távolságban ugyanígy egy-egy pléden fetrengő mindenféle népek megszokott strandzaja, nem zavar már a nyugdíjas házaspár, akik ordítva hallgatják a híreket az elemes rádión, sem a nászutasok, akik éppen most vesztek össze negyedszer, ezúttal azon, ki volt ez előbb sörért és kinek kellene most elmennie érte. Minden vizuális és audió ingert igyekszel kikapcsolni, hiszen most TE pihensz, csak magadra kell figyelned. Egy pillanatra ugyan még beúszik a képbe a szomszéd pléden heverő hetvenes úr, kis bajusszal és szemüveggel, aki elmondhatná magáról (ha tudna róla), hogy ezen a partszakaszon ő az a férfi, akinek szinte kötelező módon kilóg az egyik heréje a fürdőgatyájából. Egy pillanattal korábban még figyelemfelhívó szövegeket fogalmaztál számára, például ha maga is szülő, vagy nagyszülő, akkor: ” Khm, khm, kicsit megzabolázhatná az ikreit, az egyik igencsak elcsatangolt….” Vagy, ha az illető mondjuk jogvégzett: ” Tisztelt uram, nem hangolná össze a kettős kockázatát a tisztesen takart joghézagával? Köszönöm!”, Esetleg egy nyugdíjas mérnök esetében: ” Hahó, kérem, igyekezzünk a kétismeretlenes egyenletet közös nevezőre hozni a logarléccel, ez végtére is egy átlagos családi strand, nem Délegyháza.”

Aztán végül hagyod az egészet, már kiúszik a feketülő látómeződből, lazulsz tovább, s beúszik helyette egy fekete testű félisten, dús, kacor hajjal. Trendi napszemüvegében saját elképedt arcodat látod viszont, s egy belső hang azt remegi: Lenny, vagy nem Lenny, ez nem is ehet kérdés ezek után, jaj, de köszönöm, hogy Copacabana helyett Agárdot, Heidi Klum helyett meg engem választasz, tudtam én, hogy nem egyszerű, hétköznapi kedd lesz ez a mai, hogy érdemes volt a husikat láttató bikini helyett ezt a decens, jól szabott egyrészest felölteni, és igen, valóban elblicceltem a nyárra kockahasat ígérő felüléseket, naponta ötszázat, mert helyette moziba mentem a két nagyobbal és kishajókat eregettem a kertbe kicipelt kiskádban a legkisebbel, meg sörözgettem kicsinyég az emberemmel, meg különben is, gondoltam, úgyis felülök én minden nap, ha máskor nem, hát reggel az ágyban ébredés után. Tudtam én, Lenny, hogy neked a belső szépség és kisugárzás a fontos, mellesleg, ha már így összekerültünk, meg kell mondjam, nekem kicsit most nem jött be a legutóbbi lemezed, talán túl popos és nem annyira dögös, persze ettől még rajonghatunk egymásért, nincs gáz. Tedd már meg, légy szíves, hogy egy kicsit arrébb állsz a habtesteddel, te Zeusz, mert úgy látszik, még itt, a Copacabana hófehér homokján fekve is megesik az ember csokibarnára pirulni készülő lányával, hogy egy orcátlan felhő takarja el a napkorongot…

Most már aztán tényleg felébredhetnél, ezt nem hiszem el, itt horkolsz két órája, a gyerek meg beleszart a homokozóba – noszogat a fektedben föléd tornyosuló felhő és egészen olyan hangja van, mint a pasinak, akit a megszépítő múltban elküldtél a gyerekekkel fürödni, de tényleg, tényleg csak egy negyedórára.