ANYA-LÍZIS 34. : Arról, hogy anya alszik

Felszabadult örömmel újságoltam (volna) ma a munkahelyemen, hogy a legkisebb gyerkőc végre elkezdte átaludni az éjszakákat. Két kolléga egyike – másfél éves kislány anyukája – némi alig titkolt ridegséggel kérte, menjek inkább haza és ott villogjak, de azt is csak csendben. Másikuk – hároméves és négy hónapos kisfiúk édesapja – borús tekintettel visszahúzódott a számítógépe mögé.

Mindkettő fejére rá volt írva, hogy nagyjából csak a smink, meg a férfiúi lendület tartja őket egyben az irodában, ahol aludni sajnos nem lehet, pedig milyen jó lenne.
Megértően néztem utánuk, ahogy a kis beleiket visszavonszolták az asztalaikhoz.
Az elmúlt 34 hónap minden egyes napjának megértése pulzált a tekintetemben.
Egy évtized sem volt elég, hogy megértsem, miért kap valaki jól alvó gyerkőcöket és miért nem jut ugyanilyen másnak, legalább egy? Miért? Az a tipusú ded ugyanis, mármint a jó alvót, akiről más anyukákat hallottam regélni, miközben éppen a játszótéri homokozó frissen gyalult oldalfalát támasztottam, félárbocra eresztett szemhéjakkal és igyekeztem élénken részt venni a társalgásban, ahamm, ja-ja, nem-gyenge, és hasonló morfémák ismételgetésével, számomra éppen olyan elérhetetlen tündérálomnak tetszett, mint az, hogy a reggel felvett pólóm már a délelőtt közepére ne legyen tele homokkal kevert nyálfoltokkal, friss, majd visszabukott tejcsöppekkel, meg kisőrlők lenyomataival, attól függően, hol tartott az apróság a fogzásban éppen.
Végigvettem a lánykoromban az emberiség ellen elkövetett bűneimet, de – leszámítva néhány piros lámpán áthajtást, amik alatt szerintem szintén szunyókáltam – nem találtam semmi olyasmit, ami miatt 14, majd 12, végül pedig 34 hónapig ne aludjak át egyetlen éjszakát se. Alapból nem vagyok mormota tipus, szolid négy órácska nekem már boldogság és megnyugvás és a REM-fázis illúziója, de 2011 augusztusától pá-t inthettem ennek is.
Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, hogy a szervezet – ha sziszegve és táblákkal tiltakozva is – bámulatosan alkalmazkodik, s mivel elég kevesekről hallani, akik „álmon haltak”, valahogy mindenki megoldja e problémát. Jómagam viszont úgy gondoltam, ez így túl könnyű terep, ezért (na jó, nem ezért) a gyerkőcök féléves korában mindhárom esetben visszamentem dolgozni full time melóba, tehát a „majd alszok éééééén, ha lefekszik a ded” tipusú délutáni operaáriákról szó sem lehetett. Viszont remekül lementem mélyalvásba a toaletten ücsörögve, a zuhanyrózsa takarásában a kádban, vagy zokniteregetésre hivatkozva, a szerencsére nem felültöltős mosógépen heverve. Pár perc szunyákat loptam össze, míg a pénztárosnő előttem „Irééééénke!” kurjantással várta, hogy valaki a főkasszából oda vigye a sztornókulcsot, mert az előttem ácsorgó vevő a padlizsán kódját ragasztotta a narancsra. Aluszkáltam másfél percnyit, míg zöldre váltott a lámpa és elindulhattunk kismotorozni, vagy míg lendületben volt a hinta és nem kellett löködni éppen, csak gyíkszerűre húzott szemmel nyomon követni, benne van-e még a drága magzatom.
De most letűnt e korszak, amelyre valamikor majd mosolygós nosztalgiával emlékszem vissza, ahogy a többire is. S ha minden jól megy, csak azt tárolja el az alváshiánytól kissé megtépázott hipotalamuszom, hogy a csöndes, tejillatú összebújások és 22-es talppal történt nagy pofán rúgások között félúton egy új családi Guinness-rekord is született.

Kocsis Noémi