ANYA-LÍZIS 10.: Arról, hogy mire jó a kifinomult hallás?

A rengeteg, mostanában nyílt halláscentrum csak a süket sötétben tapogatózik, mert nem tudják, mi a hallás tökéletesítésének legegyszerűbb és leginkább hosszú távú módja. Hát kérem, gyereket kell szülni.

Amint hazavisszük az új kisdedet a kórházból, rögtön megszűnnek a hétköznapi élet oly zavaró zajai, s lám, elcsendesül a világ.
Persze ehhez be kell vezetnünk néhány apró intézkedést.
Egyéb gyerekeinken például megkeressük a „volume” gombot. A kutya innentől csak az erkélyen ugathat. A bulizós szomszédot megkérjük, hogy költözzön máshová. A mosógépre, turmixra, hajszárítóra feltaláljuk a hangtompítót. A nagymamára is feltaláljuk a hangtompítót. A reggelt édes énekükkel betöltő rigóknak veszünk egy macskát. A mikróban vígan pattogó kukoricát befedjük hanglefogó tojástartókkal. A tánte Inge-től kapott holland papucsokat elvaterázzuk és posztómamuszokat viselünk helyettük a lakásban.
A tévét pedig – amit addig 30-as hangerőn néztünk – lehalkítjuk 3-asra. Még jó, hogy úgysem mondanak benne semmi lényegeset, amúgy meg, az élethosszig tartó tanulás jegyében mindig is el akartuk sajátítani a szájról olvasást.
A kisded édesdeden alszik tehát, miközben mi talpizmainkat erősítjük és vádlinkat karcsúsítjuk a folytonos lábujjhegyen közlekedéssel.
Közben valaki figyelmeztet, hogy nem lesz ez így jó, mert ha megszokja a ded, még kevésbé merünk majd megszokott zajainkkal élni. Kissé bosszúsan nézünk az illetőre, mert elég hangosan mondja, igazán megérthetné, hogy kisgyerek van a háznál, itt nem lehet üvöltözni, kérem. Legközelebb, úgy hat-hét évig nem is hívjuk.
Némító üzemmódú életünk új és újabb kihívásait igyekszünk leküzdeni innentől.
Levelekkel bombázzuk a helyi közlekedési vállalatot, mert Izlandon már vannak légyzümmögésnyi hanggal járó buszok, akkor itt miért nincsenek? Esetleg légpárnásakat nem lehetne üzembe állítani?
A hajnalban az ablakaink alatt hazafelé térő bulizós társaságnak lopakodós csapatépítő tréninget szervezünk.
A szomszéd játszótéren tagtoborzót tartó Csütörtöki Vérfarkasok elnevezésű motoros bandát finoman figyelmeztetjük, hogy szerda van. Utána péntek következik majd.
Az utcába csengetve bekanyarodó biciklis postást eltérítjük, ha ez nem jön be, az utcatáblát lelopjuk, ilyen utca itt nincs is.
Ezekkel az óhatatlan intézkedésekkel lehalkított kicsiny világunkban olyannyira kiélesedik a hallásunk egy idő után, hogy ezentúl nevetve kerülhetjük el az audiológiai szakrendeléseket.
Vagyis… már csak a süket csendtől megébredt, most vadul ordító kisdeddel kéne valamit kezdeni…

Kocsis Noémi