ANYA-LÍZIS 7.: Arról, hogy mit kezdjünk a konyhai eszközökkel?

Anya-lízis arról, mire is jók a gyerekes anyukák életében a konyhai eszközök…Humorosan, ahogy mindig.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem soha nincs, nem is volt soha egy tisztességes lábasom, egy palacsintasütőm. Persze avatott konyhatündérek és főzőasszonyok (meg emberek) is megmondhatják, hogy hiába a reklámozott száz csoda, hiába a NASA-nál kikísérletezett, túlhevüléskor diszkréten, angolul motherfuckerező edénytünemény. Hogy mégis csak a Szent István koronázása idején kovácsolt, színe-formája-belső bevonata hagyott kislábas, meg az ezerszer odakozmált, teflont legfeljebb hírből ismerő öntöttvas, palacsintasütő-külsőt már csak nyomokban tartalmazó, lógó nyelű izé a létezők legjobbika, amiket a legszívesebben mindenhová magával cipelne az ember. Mert megcsinálható bennük minden különösebb fakszni nélkül az egy pohár tea éppúgy, mint a karamellizált bélszín, csincsillával körítve.
Jó, persze enyhe túlzás, hogy ez mindig így lett volna. Boldogult szingli-, majd gyerektelen házas-koromban ez még egyáltalán nem tűnt globális szintű problémának. Elraktam a konyhaszekrénybe a különböző sátoros alkalmakkor kapott szépséges, alaktartó, zománcozott lábasokat, és a poharakat, amelyeken akkortájt még hanyatt vágódott a napsugár. (S nem három napos zokogásban tört ki, mint például manapság.) Meghallgattam az ajándékozó rokonok használati utasításait, miszerint „édes lányom, meglásd, ezekből még nagymama korodban is tálalhatsz a családnak!”, és ihletett mosollyal csuktam rá az ajtót. A lábasokra és a rokonra is.
A rendszer falán az elsőszülött gyermek ide csöppente vágta az első repedést. A kis drágám – fiúgyermek lévén – imádta a gyors, száguldó, négy kerekű, markolós, ninós és rakodható játékokat, ennek megfelelően számos, a kereskedelemben az időtájt kapható járművet, billencset, sportkocsit, kismotort, buszocskát, traktort, dömpert, hernyótalpast, telitalpast, kétüteműt, négyüteműt birtokolt.
Míg meg nem ismerkedett a konyha titokzatos világával.
És bele nem szeretett a legjobb kis serpenyőmbe, amiben a bögre teától a csincsillával töltött kardhalig, ugyebár…
Semmilyen eszközzel nem lehetett többé elvenni tőle azt a serpenyőt.
Ígértem fűt-fát, újabb járművet, csokoládét, kacsalábon forgót, aranylánccal.
Nem kellett.
Próbáltam kicsempészni az ágyikójából, ahol édesdeden csicsikálva szorongatta, legtöbbször lehetőleg maga alá gyűrve, nehogy orv kezekbe jusson.
Nem adta.
Vettem másikat, hasonlót, hogy legalább sütni lehessen. Nem olyan volt, meg sem közelítette amazt, a kis csodálatost, amiben annyi budás kenyér sült már szenessé és annyi palacsinta szállt a palacsintamennybe, feketére égve. Beláttam, hogy a Kis Palacsintasütő nem egyszerű konyhai eszköz immár, hanem családunk nélkülözhetetlen tagja.
Mint ilyen, természetesen jött velünk sétálni is. A gyermek ült az esernyőkocsiban, s tetszés szerint jobb-, avagy baltájt lógott kifelé. A palacsintasütőnek pedig segített közlekedni, oly módon, hogy karistolt vele végig utcahosszat, hogy még nekem is felállt a szőr a hátamon. Mintha egy nagyon gonosz Dorothy húzkodná a Bádorembert, végig fejjel lefelé, a legkiugróbb macskaköveken.
Nézett minket mindenki, az idióta, engedékeny anyukát és a boldog mosolyú kisgyermeket.
Egyszer azonban beütött a tragédia: a kis palacsintasütő feje beleakadt egy vízlefolyóba, mi meg hetykén tovább mentünk. Mire kettőt léptem volna, reccs, nyél a gyerek kezében, a többi pedig a csatorna alján landolt.
Vége volt a világnak, természetesen. A gyerek bőgött, de többé nem kellett neki másik palacsintasütő. Biztosan érezte ő is, hogy bizonyos dolgok pótolhatatlanok.
Akárcsak ezek az apró emlékek.