Utoljára a Vidámparkban

A Vidámparkot mindenki siratja. Mi próbálunk egy jó történettel emlékezni rá.

J. (11 éves), rezignáltan: – Szóval, nem mentünk el a Vidámparkba. Bezárták, és mi nem mentünk el. Most már sohasem mehetünk el.
Én: – Azért még elmehetünk majd máshová. Vannak még vidámparkok.
J.: – De egyik sem olyan, mint a budapesti volt. (Ez, mondjuk igaz.)
Én: (belegondolok a két évvel ezelőtti vidámparkos élményembe – nyolc hónapos terhesen, dagadt lábbal, teli hócipővel, hullaszerű fejjel, negyven fokban, bálnaszerű lényemet a párakapu alatt darvadoztatva. A két gyerek nyúzott, naaaaaa, csak még erre üljünk már feeeeeel, a pasi könyörgő szemekkel nézett, ha fel kell mennie egyedül a kettővel, ő bizony onnan a magasból ugrik le, a jegyszedő kisfiú kerekre nyílt szemeit látom még, ahogy a vidámparkos feliratos egyenpólóban tétován elveszi a jegyemet, izé…nem kéne szólni valami biztonsági őrnek,vagy menedzsernek, ez az asszonyka ekkora hassal nem fog beférni a brékdenszbe, az tuti, állítsák meg, tiszta őrült, nem begyömöszölte magát?
Aztán?
Aztán az út meredeken felfelé, a pillanatnyi szünet, ahogy a szerkezet megáll, de csak hogy megkezdje szédítő vágtáját 90 fokban lefelé, a kapaszkodás, a rángatás, és a percekig tartó ima, édes Istenem, nézz le a mennyekből erre a forgó mozgást végző, nagy sebességű, tengelye körül is pörgő játékszerre, amiben ülök itt és hozzád könyörgök, ne engedd, hogy itt szüljek meg, tizenkét méter magasban, saját tengelyem körül pörögve, oldal irányba gravitáló hassal, sikítozva, miközben a magzatvizem lassan, de biztosan a sorban állók fejére csorog…
Jól van? – kérdezi a jegyszedő fiúcska, mikor a szerkezet végre megáll és én halottsápadtan lekászmálódok. Úgy megszorítom a csuklóját, hogy ő is elsápad.
Tanulság?
Terhesen ne ülj fel a Break Dance-ra.
És ne sirasd a vidámparkokat.

Kocsis Noémi