A gyermekbántalmazásról

Sajnos nem lehet eleget beszélni, írni a témáról, mert ez is, – mint a családon belüli erőszak – zárt ajtók mögött történik, és túl magas benne a fel nem derített esetek száma. És az, hogy a gyermekbántalmazás megengedhetetlen, nem fejezi ki azt, mekkora benne minden felnőtt felelőssége.

Jog és valóság

Alapvetően a kérdésben Magyarországnak (már) nincs miért szégyenkeznie: 2005 óta törvény tiltja a fizikális bántalmazást. A szociális szakma is nagyon sokat fejlődött ezen a téren, sokkal több eset kerül felszínre a professzionális szociális munka minősége és az iskolákkal, rendvédelmi szervekkel, egészségüggyel való együttműködés folytán. De mivel többnyire a kirívóan durva súlyos testi tünetekkel, vagy halállal végződő esetek kapnak publicitást, még jobban erősíteni kell a teljes felnőtt társadalom felelősségérzetét.

Ki vagyok én, hogy beleszóljak?

Még kísért a múlt: régen sem volt szabad beleszólni családi belügyekbe, ma sem szimpatikus dolog, ha az ember odamegy a buszmegállóban a gyerekét pofozó anyukához, hogy kér-e ő inkább egyet…Az emberek többsége a mai napig családi belügynek tekinti a gyermeknevelést, ami addig a pontig az is, amíg a gyermeket nem éri fizikai bántalmazás. Mert az, aki nem szól, nem gondol bele abba a nyilvánvaló ténybe, hogy egy gyerek mindig gyenge és védtelen. Gyereket bántani – bármilyen okból – mind morálisan, mind pedig jogilag elfogadhatatlan. Innentől fogva pedig az is morális kérdés, hogy ha a tudomásunkra jutnak tények a bántalmazásról, mit kezdünk az információval.

Nem az én dolgom

Amikor a falusi, vagy kisvárosi házi gyermekoros és védőnő (tisztelet a kivételnek) nem tesz semmit, ha fizikális jeleit látja a bántalmazásnak, pusztán ellátja a gyereket, akkor miért tenne a magánember? Jogos kérdés. Lyukak mindig vannak a kötelesség-hálón, az osztályfőnök sem mer mindig szólni, és a szomszéd sem. Ezt hívják kollektív felelőtlenségnek: sok esetben egy egész csapatnyi ember látja a jeleket és mindegyikük a homokba dugja a fejét. Nehéz felvállalni a konfliktust, adott esetben egy rendőrségi eljárást, a békétlenséget, de – remélem – sokkal nehezebb a lelkiismeret furdalást, amelyet az okoz, ha nem tesz ellene semmit az ember. Pedig ott a gyermekjóléti szolgálat, a védőnő, a gyermekorvos, a rendőrség – ezeknek a szervezeteknek mind kötelessége eljárni az ilyen ügyekben, ha tudomást szereznek róla.

Ki kérdezi meg a gyerekeket?

Sajnos nincs gyakorlata annak, hogy bizonyos technikákat alkalmazva magukat a gyerekeket kérdezzük az esetlegesen elszenvedett bántalmazásról. A gyermekek jogai sem képzik a tananyag részét. Felvilágosító, megelőző kampányok csak elvétve, egy-egy lelkes civil szervezet kezdeményezésére indulnak, forráshiányosan és lokálisan.

Mit kellene tenni?

Európa sok országában léteznek jó gyakorlatok és olyan gyermekfoglalkozások, melyek játékos és érthető formában adják a gyermekek kezébe a döntés és jelzés felelősségét és tanítják meg őket a saját és mások jogainak tiszteletben tartására. Nálunk egyelőre egyedüliként az ombudsmani hivatal erről szóló online útmutatóját olvashatják el a gyerekek. Azt pedig mindenki döntse el saját maga, milyen hatékonysággal képesek jelenleg saját érdekeik megfogalmazására és védelmére a különféle korú gyerekek. Tanácsos lenne a gyerekek véleményét is megkérdezni arról, ők hogyan látják szüleiket, akik ordítanak velük, megütik, lökdösik őket, értelmetlen és megalázó büntetésnek vetik őket alá. És arról is, hányan tudnak erről, és hallgatnak mélyen róla a környezetükben.

Borsos-Kőszegi Erika
pszichológus