Mert thrash metál kell! – Eine Kleine Thrash Music Festival 2.

2017. január 13. Barba Negrában újra élvezhettük az Eine Kleine Thrash Music Festivalt. A klassz nyárias időnek köszönhetően már este nyolc körül be is tudtam csattogni a koncert helyszínére, ahol javában zúzott Smici Bloody Roots nevű formációja. Nem volt telt ház, de nem is csak lézengés volt a nézőtéren. Jól láthatóan a két első zenekar – Vesztegzár, Magor – már kellőképpen bemelegítette a nagyérdeműt, akik bőszen headbangelve fogadták a színpadról áradó thrash-orgiát. Néhány cím a teljesség igénye nélkül: Haragvó istenek, Ne add fel, Fekete átok foglya, A gyűlölet mezején. Nekem úgy tűnt, hogy Smici nagyon jól érezte magát ezen a bulin, zúzott rendesen, sőt belakta a színpadot. A fia, Balázs rezzenéstelen arccal nyomta a pengeéles riffeket és szólókat, teljesítményébe nem lehet belekötni, csakúgy mint a ritmusszekcióba sem, viszont én a basszus jobban kiemeltem volna, mert nagyon hátra lett keverve, pedig Auer Laci játéka nem csak a puszta alapozásról szokott szólni. A lelkesedés azonban vitathatatlanul áradt a deszkákról, egészen a két záró tételig, a Sepu-feldolgozás, és egyben névadó, Roots Bloody Rootsig, illetve az örök klasszikus Moby Dick-nóta, a Keresztes vitézig.

Kb. húszpercnyi átszerelést követően színpadra lépett az öt farkasprémbe bújt fenevad, az Akela. Katona Főnök és bandája szintén nem nagyon okozott még csalódást élőben. Ezúttal sem hibáztak. Új és régi dalok keveredtek a programban, s közben Főnök nemegyszer megtekerte a légi riadó hangját árasztó kézi készülék kurbliját, hogy ezzel is színesítse az amúgy sem eseménytelen színpadi történéseket.
Számomra mindig öröm élőben hallani az olyan örökbecsű klasszikusokat, mint pl. A fenevad, a Döntsd el…, a Szemet szemért, a Fáklyával a pokolba vagy a Megkísértelek, amikre jóleső léggitározással reagáltam, de ugyanúgy nagyon működnek a frissebb dalok is, mint a Botocska vagy a Forr a dalom, de akár a legújabb lemezes Dózsa summája is. Az
Akelánál a színpadi munka is mindig figyelemre méltó. Pókember és Katona Főnök körözései, együtt szólózásai, de akár November energiától duzzadó – és szerencsére jól hallható – basszusozása is sokat tesz az élményhez. Tóth úr pedig kevés mozgással, ám megbízható precizitással hozza a gitártémait. Piócaember pedig ezen a koncerten búcsúzott az Akela közönségétől, ám teljesítményére ezúttal sem lehetett panasz.
Külön köszönet, amiért a műsor végén még besuvasztották az egyik kedvenc Akela-dalomat, a Közeleg című opuszt.
Némi szünet után Göbl Gábor bekonferálta az est utolsó fellépőjét, az élőben mindig hibátlanul teljesítő Ektomorf zenekart.
Nos, elmondom, mi a problémám ezzel a bandával: nagyjából a műsoruk háromnegyedéről mindig lemaradok, már ami a látványt illeti. Ugyanis amikor belecsapnak a húrokba, visszafoghatatlan zúzási kényszer vesz erőt rajtam, és heveny headbangerezés indul be nálam, amit széles terpeszben elkövetett léggitározás kísér. Zseniális az Ektomorf energiája, ahogy azonnal olyan pusztító erőt szabadítanak fel, aminek képtelenség ellenállni. A nyitó Aggressortól kezdve egyszerűen
lehetetlen nem beindulni. I Know Them, Evil By Nature, Fuck You All, Black Flag, de a magyar nyelvű Testvérdal vagy a Nem engedem is mind-mind olyan telitalálatok, amik nem a hatalmas zenei trükközésről vagy progresszivitásról szólnak, hanem arról a nyers erőről, ösztönből fakadó, őszinte metálról, amitől számomra az Ektomorf mindig is a hitelesség mintapéldája volt, és az a mai napig is. Hihetetlen munka van abban, aminek köszönhetően nemcsak hazánkban, de a világ minden táján óriási sikereket értek el, teszem hozzá abszolút megérdemelten.
Zotyából és a zenekar többi tagjából is árad az energia, és láthatóan akkor érzik a legjobban magukat, ha átadhatják az erőt, ami aztán a mi vérünkké is válik, hogy aztán együtt üvöltsünk velük.
Remélem, hamarosan újra láthatom élőben ezeket a nagyszerű zenekarokat, akik bebizonyították immár sokadszorra, hogy a thrash metálra egyszerűen szükség van!

Dobos Attila

Fotó: Ektomorf