Ezek a novellák Balogh Tamás kötetének darabkái, s ezzel együtt emlékek, múlt-töredékek, és nem utolsó sorban jó szívvel ajánlható irodalmi értékek. Egy sorozat, szeretettel.

Május elseje

A Gárdonyi Géza teret akkoriban Lenin térnek hívták. Szentigaz, hogy a Bazilika kora délutánonként súlyos árnyékot vetett a térre, beleértve a városi pártbizottság sarki épületét is, de a tér közepét uraló Lenin szobra erre mélységesen fittyet hányt. A nagytemplomnak háttal, az ellenkező irányba – alkalmasint épp egy picit nyugat dél-nyugat felé – beszélt a pulpitusról. Bal kezére támaszkodva, meggyőző határozottsággal állt szószéke mögött, jobbjával épp rámutatott a dialektikus materializmus lényegére. (kis szünet, levegővétel)
Szerettük Lenin apánkat és hittünk benne. Tetszett, hogy tejjel írt titkos leveleket és jóságos volt.

Tekintetét szinte belefúrta a Gárdonyi Géza színház homlokzatába. Ez utóbbi csak az önmegtartóztató városi politikának köszönhette változatlan nevét, mely úgy tűnik belátta, hogy az Egri Csillagok írója, a város szülötte is érdemel valamit. Ha nincsenek lokálpatrióta, szellemiekben előttünk járó, a nép érdekét és kívánságait szívükön hordő vezetőink, könnyen Vlagyimir Iljicset betűztük volna reggelente az iskolába menet.

Szóval Lenin elvtárs fegyelmezetten szónokolt, de tekintete elkalandozott. Pikáns, már-már obszcén eleme volt Egerben a hatvanas évek városi pletykájának a tér másik alakjának kacér flörtje Vlagyimir Iljiccsel.

A nagy pártvezér – mondták szüleim – térre helyezését követően hirtelen balra nézett és rögvest beleszeretett Kőborcsába, a tekintélyes méretű, ledér öltözetű mészkőlányba. Az érzés indokolt volt, hisz a félmeztelen, ledér hölgy arányai leginkább egy oroszosan erős termetű gyévocskának feleltek meg. Dús keble, húsos fara, izmos vádlija, kontyba tűzött haja pontosan megfelelt egy korabeli rabótnyica ideájának.
Az esetet egy titkárnő figyelte ki a pártiroda erre néző emeleti konyhaablakából, miközben omniából főzött kávét a kotyogósból a hétfő reggeli eligazításhoz.

A titkárnő szerint a dolog láthatólag viszonzatlan maradt Borcsa részéről, és leginkább is ellentétes volt a pártfegyelemmel, így Borcsa a kőágyával együtt hamarosan átkerült a Népkertbe, egykori nevén Érsekkertbe, Lenin elvtárs pedig ismét a villamosítás terveivel izzíthatta testét és lelkét.

A történet azonban itt nem ért véget, Borcsa úgy járt az oroszokkal, mint a befőttes üvegek a spájzban:
A Népkert közepén évek óta ott álldogált Iván, a hős orosz katona. Lábazata akkora volt, hogy járni tanuló gyerekek két kör után hanyatt dőltek a fűben és onnan lesték a kétarasznyi bronz csizmákat. Iván, kezében dobtáras géppisztollyal, testén súlyos katonakabáttal hosszú ideje a vasútállomás felé tartott súlyos lépteivel.
Borcsára – úgy hírlik – hamar szagot fogott és éjszakáról-éjszakára, fokról-fokra fordult el észak felé a patak irányába, mintha eltűnődne: tovább menjen-e az Alföld felé, vagy forduljon netán vissza a hegyek, a Bükk és persze a szoborlány felé.

Az éber városvezetők tanácstalanok voltak, az mégse járja, hogy havonta daruzzanak a városban egy félmeztelen kőnőt,
így csak annyi történt, hogy Borcsa és Iván közé sűrű növényzetet, fűzfákat, bokrokat ültettek. A fél kertészet ott sürgölődött már másnap.

Eger a május elsejéken díszbe öltözött. A dísztribün Lenin mellé került, a felvonulás pedig a Lenin úton haladt végig. A dicsőséges helyi ipart akkoriban leginkább a Dohánygyár, a Borkombinát, a Berva gépgyár (Berva moped drága kincs, jó ha van de jobb ha nincs) és a kőolajtermelés képviselte. A dohány- és a konzervipar gyártási méretei pontosan egybeestek a lőszergyártáséval (állítólag máshol is a világon), így cigi helyett pillanatok alatt géppisztoly lőszer, borok helyett tarackok, befőttek helyett páncéltörő lövegek készülhettek.
Édesapám az egri kőolajnál dolgozott (nem szégyellem akkoriban már épp párttitkár volt, a nagyon becsületes fajtából, aki még egy vacak kertes házat vagy skodát se intézett a családjának), viszont én rendre, büszkén ott ülhettem a nagy orosz teherautó fülkéjében. A kőolajkutatás megjelenítésére éveken keresztül a mini fúrótorony bizonyult a legfrappánsabbnak, ezért a telephely udvaráról évente egyszer – újra festve, kiglancolva – a platóra került a torony, a torony tetejére pedig az ötágú vörös csillag. Mindehhez már csak papírzászlókat és lufikat lobogtató gyerekkezek kellettek, és besoroltunk a Bazilikánál várakozó tömegbe. A szentháromság Egerben átlényegült 3 K-vá: kommunizmus, katolicizmus és kultúra.

Iljics bácsi egykoron azt mondta: kommunizmus= szovjethatalom + az egész ország villamosítása.
Ha így tekintünk a történelemre, akkor vöröscsillag + villamos áram= boldogság.
A mosolygó tömeg és a feszesen álló tribün lelkesen tapsolt a büszke felvonulóknak. A teret betöltötte a hatvanas évek friss lendülete, a jövőbe vetett hit (a Fő utcán már lehetett kapni kínai kord farmeröltönyt, a limópor pedig 3 féle ízben csillogó ezüsttasakban került a polcokra) és a májusi langymeleg.
Dübörgő Zilünk legördült a Felszabadulás térről, ráfordult a Lenin útra. A platón 2 markos bányászlegény teljes védőfelszerelésben, sisakban őrizte a tornyot (Pető Matyi bácsi sokat focizott velem, bár egyszer csúnyán lehülyéztem egy sikertelen csel után). A tér közepén bekövetkezett a katasztrófa. Az autó hirtelen rántással megállt. A torony éke, a csúcsán ágaskodó vöröscsillag beleakadt a a villamos vezetékekbe. A jelképek allegórikusan egymásnak akaszkodtak, az elvtársak rohangászni kezdtek, a hangszórókból fojtott bassza meg, az a kurva csillag, az istenit nekik hallatszottak, amíg aztán Pető Matyi bácsi felszaladva a toronyba ki nem szabadította a vöröslő csillagot és a hatalmas ZIL még hatalmasabb motorja újra felbőgött a tribün előtt, a Lenin úton.
A tribün pártvezetői megtörölgették a homlokukat és újra integetni kezdtek a tömeg felé
Az elvtársak napokig remegtek, micsoda nagy baj volt készülőben azon a fényes tavaszi délelőttön.

 

Balogh Tamás