ANYA-LÍZIS 28.: Arról,hogy mi az a hanyag elegancia?

Ha az ember gyerekként azt látja, a nagyapja reggelente beretválkozik, ebédhez inget vesz, nyakkendőt köt, este pedig nadrágját gondosan élére rendezve teszi le a neoklasszicista szalonfotel karfájára, akkor kialakul egy meglehetősen keményvonalas képe a rendes öltözködésről.

Ha gyereke születik és a szalonfotel helyett vett ikeás kockaszéket elborítják a kölyök rongyai, némiképp hajlandó feladni a korábbi elveket.
A család bővülésével igyekezetünk, hogy csak egy hajszálnyit is olyanná teremtsük a gyermek összképét, amilyenre szeretnénk, nagyjából annyira szánalmas kísérletté válik, mint botoxozni a willendorfi Vénuszt.
De mikor azt látjuk, az angyali ded következetesen magasról tesz erre az egészre, s hány alkalommal vonul fel, gatyakorcát ízléses kőművesdekoltázsba rendezve – na, akkor és ott beborul az anyai agy.

És nehogy azt higgyük, ehhez fiús anyának kell lenni. Ugyanis a család egyetlen, kellemre és rendezettségre fogékony eleme, a halmazában így egyfajta magányossággal küzdő lánygyerek produkálja a legmerészebb, és valljuk be, legfantáziadúsabb eseteket.
Kap egy új cipőt – két nap múlva kiszúrja valami iskolai dikiccsel (dikics, miszerint cipészkés, azazhogy susztervas… csak tudnám, ilyeneket melyik tanár tart egy iskolában????)
Kap egy fehér vászontopánt – még aznap leeszi eperrel, ami Szicília-formájú, kivakarhatatlan foltot hagy rajta.
Kap egy csizmát – egy hét múlva hazajön a talpa nélkül.
És állítja, hogy egész nap meg sem mozdult, összességében üldögélt a padban, és álldogált az udvaron a költözőmadarak vonulását figyelve.

A legnagyobb is imádnivaló, hiába, az én vérem. Ő úgy érzi, a világ túlontúl sematikus, szürke és egysíkú, ha a ruhadarabokat a rendeltetésük szerint veszi fel, ezért naponta beújít. Az ádámcsutkáját folyton valami címke veri, s talán ő a legszerencsésebb tizenkét éves a bolygón, csak az értetlen anyja nem fogja fel, hogy pont ezért kell mindent kifordítva felvenni, az alsónadrágtól kezdve a zoknin át a pulóverig.

Mindez azonban most eltörpülni látszik a legkisebb nadrágviselése mögött. Ha az ember elképzeli, hogy a most bájos, husis domborulatok miként válnak megbotránkoztató látvánnyá egy negyvenes, lakli pasi tartozéként, legfeljebb a reménybe kapaszkodhat. Hogy addig még annyi idő van, s hátha végérvényesen divatba jön férfiaknál is a kezeslábas.

Persze, ha nyakkendős-daliás, mindig nett nagyapámra gondolok, aki a napokban lett volna 100 éves, még én is behúzom a nyakamat. Papuska, kérlek, ha meglátod majd ezt a fényképet, ne nagyon forgolódj…

Kocsis Noémi