Erkölcs, társadalom, szabadság

Erkölcsös társadalmak

Az erkölcs mindig egy társadalom konszenzusos alapon elfogadott viselkedését modellezi. Az erkölcsi alapokat a történelem során összegyűjtött, a jogrend alapján törvényekben rögzített, és az úgymond „helyes” viselkedésminta képezi. Van ebben némi misztikum, hiszen egész társadalmak, embercsoportok helyesnek, jónak vélt viselkedését igen nehéz modellezni, és a történelem bebizonyította, hogy öröknek hitt morális elvek tűntek el a süllyesztőben viszonylag rövid idő alatt, és lettek új, konszenzuson alapuló normák, amelyeket hamar beépített a társadalom a működésébe. A filozófiai megközelítésben nyilván első kérdésként az merül fel, hogy ki határozhatja meg, mi a helyes, és mi nem az.

Helyesnek az mondható, amit a többségi társadalom annak vél. A többségi társadalom egy része viszont adót csal. Akkor ez most helyes, vagy helytelen? Nyilván a jó válasz erre az, hogy helytelen, méghozzá nem kizárólag morális értelemben, hanem büntetőjogi szempontból is. Mégsem ítéli el feltétlenül a közvélekedés az adócsalót egy társadalomban. Nem kövezik meg, nem közösítik ki. Ha viszont a csalás kiderül, az igazságszolgáltatás válasza erre az érvényes jogrend szerinti büntetés.

Éppen fordított a helyzet a házastárs megcsalása esetén. A közvélekedésben ez morálisan súlyos bűnnek számít, ami viszont a jogrendben nem jelenik meg feltétlenül büntetési tételként. Egyes társadalmakban, történelmi korokban, kultúrákban kifejezetten elfogadott viselkedésminta. Egy átlagosan erkölcsös, monogám társadalom ezt a viselkedést elítéli, a hűtlenkedőt kivetheti magából a közösség, de büntetőjogi értelemben ő tiszta, mint a hó.

Egyszóval nincs egységes morál, csak valamiféle morális massza van, és szinte napról napra látjuk változni azokat a mintákat, amelyeket helyesként egy társadalom követni kezd. Időnként látjuk őket porba hullani is.
Minden társadalom, közösség a maga normáit véli helyesnek, hiszen azokat követi. A hódítások, nyertes háborúk során a hódítók tehát nem kizárólag a vallást és a kultúrát határoztak meg elfogadandónak a leigázottal szemben, hanem a számukra elfogadott közerkölcsöt is.

Mivel a morál konszenzusos alapon, a többségi társadalom által válik elfogadottá, alapvetően a demokráciák sajátja. A diktatórikus államrendben használt erkölcsi normák sok esetben tűnhetnek emberellenesnek, hamisnak, torznak, vagy értelmetlennek. A diktatúra ugyanis nem engedi kifejlődni a közerkölcsöt, hanem megmondja, milyennek kell lennie. Ettől aztán a diktatúrában élőnek érdemes színlelni a közerkölcs által meghatározott normákat, – még ha nem is ért velük egyet, – a lelke mélyén azonban mélyen el is ítélheti azokat. Ez úgynevezett összetársadalmi kognitív disszonancia érzethez vezethet, amelyben ellentétes tudattartalmak vannak jelen, és választani kell, mikor melyiket szükséges, illetve érdemes alkalmazni. A kognitív disszonancia nem kellemes, nem komfortos érzés az ember számára. A mentális jóllét egyik alapja az, hogy világos, határozott morális vonal mentén éljük az életünket. Ha a közvélekedés elfogadottnak tartja megkövezést, mint büntetési módszert, és a törvény sem bünteti ezt a retorziós formát, akkor „már csak” az egyénnek kell vele egyetértenie…

Az erkölcs azért nem homogén massza sosem, mert mint valami almáspitének, ennek is vannak szélei. Hajtásai, mint valami virágnak. Módozatai, fajtái, mint mondjuk az egynyári növényeknek. Nem ütöm meg, de súlyos sebeket okozok neki a szavaimmal. Nem sértek törvényt, de keresek kiskaput a jogszabályi útvesztőben. Nem csapom be, de elhallgatok előle fontos dolgokat. Bűnös vagyok? Erkölcstelen vagyok? Normákat sértek? Ki tudja. Kinek igen, kinek nem.

Erkölcsös emberek

Erkölcsös ember az, (talán), aki nem árt szándékosan másnak, nem szegi meg a törvényeket, humánusan jár el az embertársaival szemben, helyes elvek mentén halad az élete. Erkölcsös, aki nem üt meg gyereket, nem bántja a gyengébbet, nem hoz hátrányba senkit. Erkölcsös, aki megbecsüli a családját, a körülötte lévő közösséget, a társadalmat, amelyben él.

Erkölcsös ember-e az, aki elmegy egy éhes hajléktalan ember mellett? Vajon erkölcsös-e az, aki nem viszi haza az útjába kerülő kóbor kutyát? Erkölcsös, csak nem humánus? Vagy ki ő?

A XXI. század Y és Z generációjának normái már egészen mások, mint az előző század szülötte boomereké. Az Y és Z generáció tagjai között sokkal több a környezettudatos, a vegán, a nem túlfogyasztó ember, mint az idősebb generáció tagjai közt. Morális értelemben jobbak ők, hiszen nem pusztítják feleslegesen a környezetüket, nem vágnak ki esőerdőket, hogy kávébab ültetvényeket hozzanak létre a helyükön, hogy legyen, amit kortyolgathatnak az erkélyen, a városi szmogban. Persze azért a közértben megveszik. A morál szélein egyensúlyozva.

A XXI. század embere viszont individualista, amely egyes értelmezések szerint az önzés egyik mesterszintre emelt formája. Magányos, mert egyre nagyobb városokban él. Pazarló, mert már az év felénél elhasználja a föld arra az évre rendelkezésre álló készleteit. Önző azért is, mert nem reprodukálja magát 2,5 százalékos arányban, legalábbis a nyugati államokban. Önző, mert túlreprodukálja magát, mint a fejletlenebb országokban.

Erkölcs és szabadság

Az olyan értékek, mint a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, egymástól elválaszthatatlan, szorosan összefüggő fogalmak. Jelentésüket körül határolni szinte nem is lehet, olyan sokrétű tartalommal bírnak. Ez a sokrétűség teszi, hogy a mai napig is az emberiséget legjobban foglalkoztató ideák közé tartoznak. Annál is inkább, mert akkor veszük észre, milyen fontosak, amikor nincsenek jelen az életünkben.

Sokak szerint a szabadság nem más, mint a szabad akarat és az én-központú öntörvényűség érvényre jutása. Teljes, tiszta megvalósulása tehát lehetetlen. Ez az öncélúság teljes káoszhoz vezethet, ha nem szabnak neki valamilyen gátat. Ebből következik, hogy a szabadság nem lehet kényszerektől, korlátozásoktól mentes, illetve korlátja a másik hasonló mértékű szabadsága lehet.

Ha azonban ez az elmélet igaz, akkor felvetődik a kérdés, létezik-e teljes szabadság, vagy csak egyes tartalmi elemei érvényesülnek – értem ez alatt például a szabadságjogokat. Bár a szabadságjogok is valamiféle szabályozást jelölnek, hiszen általánosítanak a társadalom tagjaira, eleve feltételezve, hogy ez az ő számukra jó. Ebből következően a szabadságjogok a társadalomból és az ebben élő ember konformitásából adódnak, és gyakorlásuk is feltételekhez kötött.

Egyáltalán nem vagyunk szabadok, mert úton – útfélen olyan korlátokba ütközünk, amelyek gátolják ezt. Nagyrészüket észre sem vesszük már, hiszen korlátozó hatásuk nem kellemetlen. Jó egy társadalom, egy kultúra, egy nemzet része lenni, egy olyan közösségé, amely konform viselkedést vár el tőlünk, mert ezek a normák nem csak gátolnak, segítenek is eligazodni a viselkedési közegben, és kifejeződik velük a valahová tartozás nem mindennapi érzése. Valahová tartozni pedig alapvető emberi szükséglet, ahogyan a fizikális, egészségügyi, szeretet- és intimitás igénye, stb. (Maslow) Ez a determinizmus tehát egy képzelt, de kényelmes és kellemes szabadság – érzet.

Azt az elvet, hogy “minden ember szabadnak születik”, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első két paragrafusa tartalmazza. Az alapvető szabadságjogokat, a szabadsághoz való jogot, a rabszolgaságtól és szolgaságtól való mentességet, a kínzástól, kegyetlenségtől, embertelen vagy lealacsonyító bánásmódtól vagy büntetéstől való mentességet: az önkényes letartóztatástól, fogva tartástól vagy száműzetéstől való mentességet: a magánéletbe, családba, otthonba, vagy a levelezésbe való önkényes beavatkozástól való mentességet: a szabad költözködés és lakhelyváltoztatás jogát pedig a következő 19 paragrafus sorolja fel.
Kétféle szabadság létezik: negatív – amely külső korlátozásoktól mentes, és pozitív – amely az egyén cselekvési lehetőségeit értelmezi. A probléma abban rejlik, hogy szinte lehetetlen határvonalat húzni a két oldal közt.
A szabadság azonban nem tartozik a legősibb szükségleteink közé. Az egyenlőség eszméje az, amely végig kíséri az emberiség történetét és felbukkan minden társadalomban. Megvalósulása azonban lehetetlen, alapul véve az emberek, társadalmak, kultúrák sokszínűségét.

Kőszegi Erika
pszichológus