Néhány évtizeddel ezelőtt elindult egy folyamat a fejlett nyugati társadalmakban, melynek eredményeképpen a gyerekek egyre kevesebbet játszanak.

Ennek számos oka lehet. Egyrészt a gyerekek egyre több időt töltenek házi feladat írásával, a hobby-kat és családi időeltöltéseket felváltja a felnőttek által irányított iskolai, vagy iskola utáni kötelező tevékenység (különóra), illetve a szülők nem szívesen hagyják felügyelet nélkül, szabadon, esetleg a házon kívül játszani gyermekeiket. Ezzel egyidőben azt a sajnálatos tényt is megfigyelhetjük, hogy a gyerekkori mentális betegségek és problémák száma növekszik, sőt a diákok standard kérdőívekkel történő mérése során arra is fény derült, hogy általánosságban elmondható, hogy az empátia mértéke csökken, míg a nárcizmusé nő.
Peter Gray amerikai pszichológus publikációiban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem meglepő a „szabad játék deficit” hatása, hiszen a szociális és felnőttek által nem irányított játék a legjobb tanulóterep a gyerekek számára a társas készségek elsajátításához. Ilyenkor a gyerekeknek lehetősége van arra, hogy elmerüljenek egy olyan tevékenységben, amit igazán élveznek, és amit egyúttal bármikor abba is hagyhatnak. A társas játék alapeleme a kompromisszumok hozatalának képessége és a tárgyalási készségek kibontakoztatása. Ahhoz, hogy megértsük a másik mit szeretne empátiára és nyitottságra van szükség. Mindezeken felül a társas játék az intenzív érzelmek konstruktív kezelésére is megtanít, hiszen a „hisztirohamot lehet, hogy a szülők tolerálják, de a gyerekek biztosan nem fogják hosszútávon elviselni.”

A kitartás és akaraterő fontosságáról

A Pennsylvaniai egyetemen elvégzett legújabb kutatások szerint a kitartás a későbbi iskolai és életbeli sikerek egyik legbiztosabb előrejelzője, egyben elhomályosítva a régebben olyan nagyra becsült tehetség szerepét. Ahogy Martin E.P. Seligman (Positive Psychology center) fogalmaz: „hacsak nem vagy egy zseni nem hiszem, hogy sikeresebb lehetsz a vetélytársaidnál, ha nem rendelkezel a kitartás képességével.”
A kitartó és elkötelezett gyerekek sikeresebbek az iskolában, munkában, életben stb. valószínűleg azért, mert szenvedélyük és elkötelezettségük segít nekik túllendülni az elkerülhetetlen kudarcokon. A kutatók sokat emlegetik az úgynevezett „tíz év szabályt”, miszerint legalább tíz év kemény munka és gyakorlás ára az, hogy igazán sikeresek legyünk valamiben. Annak a képessége, hogy ellenálljunk, és ne adjuk fel, amikor az akadályokkal szembesülünk alapvető összetevője a magas teljesítményeknek.
Carol Dweck a Stanford Egyetemen a kitartás fejlesztésének lehetőségeit tanulmányozza. Eredményei szerint, e képesség kialakulását akadályozza, ha a gyerek intelligenciáját vagy tehetségét dicsérjük, mivel amikor később – olykor elkerülhetetlenül- kudarcot vallanak, képességeik, rátermettségük hiányaként élik meg történteket, emiatt pedig könnyen elvesztik érdeklődésüket. Ezzel szemben, ha az erőfeszítést értékeljük pozitívan, az serkentően hat.
Ez is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy miért morzsolódik le olyan sok tehetséges fiatal: a csodálat, amivel feléjük fordultak sokszor a kiváló képességeikre és nem a kemény munkára vonatkozott.
Természetesen a kemény munka önmagában még nem kitartás, hiszen a szülői elvárások vagy szociális nyomás szülte teljesítmény össze sem hasonlítható például a feltalálókat hajtó szenvedéllyel. Ugyanakkor a külső motivátorok (pl. családi elvárás) és a belső motivátorok (szenvedély) sokszor együttjárnak.
Emiatt fontos, hogy a gyerekek részesüljenek a legkülönfélébb akadémiai, művészi és sport élményekben, hogy lehetőséget teremtsünk valamilyen tevékenység melletti elköteleződésre. Ugyanakkor mindez nem követel drága és különleges programokat. Az élménygazdag gyermekkort családi és baráti körben is biztosíthatjuk a gyermekeinknek.

DOSKOCH, PETER: The winning edge, in: Psychology Today, 2005. november, lásd http://www.psychologytoday.com/articles/200510/the-winning-edge.