ANYA-LÍZIS 6.- Arról, hogy vajon kit hogyan szólítsunk? 1078042_588823304501347_2049956826_n Full view

ANYA-LÍZIS 6.- Arról, hogy vajon kit hogyan szólítsunk?

Íme a sorozat következő része. Kocsis Noémi író, újságíró, és nem mellesleg – anya és feleség. Vicces történetei párkapcsolatról, gyereknevelésről rendszeresen olvashatóak nálunk.

1078042_588823304501347_2049956826_n

Egy igen kedves kisleány és anyukája volt a vendégünk minap. A helyes, cserfes lányka feltalálta magát és szuperül eljátszott az én legkisebb sarjammal, meg a szomszédasszony hasonszőrű -és korú fiúgyermekéve. Úgyhogy mi, szétnyúzott anyák és apák fél óra múlva kezdtük kissé emberszabásúnak érezni magunkat, ami olyasmikből állt, hogy végre leültünk a fenekünkre és – uram bocsá’! – még egy pohár vizet is megittunk, anélkül, hogy valaki a lábszárunkat rugdosta volna egyfolytában, olyan hangokat hallatva – anya, anya, apapa, gülübagyu, kak, kak, biváááááá -, mint egy hascsikarásos pávián. Szóval volt néhány szép percünk.
Mondom szép.
Mondom néhány.
Mert ekkor a bájos szőke vendéglányka, akinek édesmamája korábban már elmondta, hogy “most itt vagyunk a Noémi néniéknél (néni, grrrr…..), kicsit játszunk, aztán majd megyünk haza, tudod, mert vacsizni kell, meg fürdeni, a Marcus mamája (vö.: Noémi néni, woááááááááá) is fáradt, majd ők is mennek aluszkálni…” – szóval a kisleány megrángatta a szoknyám szélét.
– Nénike! – csiripelte, mint Audrey Hepburn. – Nénike! A Marca jöhet játszani?
Nénike.
Én.
A világ e ponton kicsit módosulni látszott. Hirtelen azon kezdtem el fantáziálni, hogy a bájos szőke hároméves magasan repül, fent, a házak felett, virágos szoknyája a fején – és nem is száll le a földre többé. Ettől a beszólástól ezt nagyjából nem is bántam volna.
Ő azonban még mindig a válaszra várt, szóval nyeltem egy közepeset és valami félre sikerült gonosz mostoha ábrázattal megsimogattam a vállacskáját. Persze aranyoskám, dohogtam magamban, menj csak játszani, galambocskám, nézd csak, ott van az udvaron az a jó mély homokozó, arra tipegjél, gyöngyöm…

Mikor Egyes Gyerkőc volt hasonló korban, seperc alatt kialakította magának a megfelelő kategóriákat. A nőszabásúak beosztotta NÉNI-re és KISLÁNY-nak. Mikor találkoztunk valakivel, ötven százalékos találati aránnyal sikerült azonosítani az adott nőszabásút. Ha a tizennyolc évesek zsinórban NÉNI-k lettek, a megnyúlt arcokat látva és a kínos köhécseléseket hallva kicsit segítettem finomhangolni és odasúgtam: KISLÁNY… Máskor pedig lovagiasan felajánlottuk az illetőnek, hogy válasszon. Mondanom sem kell, tízből tízen nem a NÉNI-t kérték…

Mostanra teljes bizonyossággá vált, hogy a NÉNI kategóriától nehezebb megszabadulni, mint kutyának a bolhától. A NÉNI nem feltétlenül kor, kinézet, öltözködés kérdése: lehet rajtad akár rocker miniszoknya, bulldogmintás piros atléta, meg zöld, dobókockás fülbevaló… A NÉNI az, akinek gyereke van, meg furcsa hangulatváltozásai, aki nem feltétlenül kacarászik rajta, ha kóbor bodobács mászik a harisnyáján és akinek folyton csöng a telefonja és BÁCSI-szerű lényekkel flangál. És a gyerekek egy idő után már nem tévednek…

Written by erika

Leave a comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.