A hazai könnyűzene aurora borealisa

A XVI. kerületi Legenda Sörfőzde igényes és változatos zenei programokkal kényezteti a jó zenére és különleges sörökre vágyó vendégkörét, amik között mindig különleges élmény Vincze Lilla lassacskán hagyományosnak nevezhető koncertje – legutóbb épp 2018. április 27-én. A Legenda vendégköre és Vincze Lilla rajongótábora számára nem fogok tudni semmi újat mondani ebben az írásban – tekintsük inkább ezt a beszámolót az este egyfajta lejegyzésének. Nem is vállalkoznék többre, ha Vincze Lilláról van szó.

Április 27-én este ugyanis felrobbant a Legenda színpada. Vincze Lilla és barátai – kissé megtévesztően:Vincze Lilla és a Napoleon Boulevard – két órás koncert során elevenítették fel az énekesnő és a Bld több, mint 30 éves zenei pályafutása legnépszerűbb dalait. A kirobbanó formában lévő énekesnő visszatért a régiebbi dalaihoz, kiváló zenésztársakkal. Anélkül, hogy alulértékelnénk Lilla szólókarrierjének változatos állomásait, öröm volt hallani a Napoleon Bld régi dalait, újrahangszerelve, s kifejezetten felemelő élmény volt az az örömzene, amit láthattunk.
Az EMeRTon díjas énekesnő 1986-os, a Napoleon Boulevard-ral megnyert Interpop Fesztivál óta Magyarország aurora borealisa. Az folyamatosan megújuló, intenzitásában, színeiben és érzékenységében folyamatos változásban lévő művész, aki úgy változtatja színeit, hogy közben minősége és jellege állandó marad. Aki egyszer is hallotta énekelni Lillát, az bármikor felismeri hangját é technikáját, akkor is, ha új dalt énekel – mert jelenlegi formációjával új dalok is születnek – , s akkor is, ha annyira átalakítják az egyébként eredetileg Barcsik Vali énekelt Legyetek jók, ha tudtok című dalt, hogy az már a metál határait súrolja.
Mert Lilla szinte bármit képes megtenni a hangjával, s azt a bármit meg is teszi – ami az ilyen klubkoncertek tagadhatatlan előnye a nagykoncertek komoly koreográfiáival szemben. Aki ott volt 2016-ban a Napoleon Boulevard 30 éves jubileumi nagykoncertjén a Fővárosi Nagycirkuszban, annak egy tökéletesen profi, látványos és pontosan megrendezett előadásban volt része. Aki április 27-én a Legendában látta Lillát és zenésztársait, annak pedig az örömzene, a féktelen energia és a szárnyaló öröm jutott, amibe teljesen belefért, hogy a technikai bakikat a hely adottságai miatt a közönség előtt oldották meg, ahogyan a zenészek cinkos összenevetései is karnyújtásnyira tőlünk történtek.
Lilla kétségkívül nem egyarcú énekesnő. A Bld.-s idők után igen sok műfajban megmérettette magát, a hazai crossover utolérhetetlen képviselője, páratlan hangi adottságaival gyakorlatilag bármit elénekel – mégis, valahogy a 20, 30 évvel ezelőtt dalokban volt érezhető ma este az a valódi felszabadultság, őszinteség, ami az egész közönséget mozgásba lendítette. A ma este nem a színpadi látványról szólt. Nem az elegáns dresszekről. Nem a külsőségekről, s nem az áhítatról. Vincze Lilla ma este maga volt a rock, a múlhatatlanság érzése, a lázadás és a legközvetlenebb barát is. Az, aki tapsol és táncol a színpadon, de a háttérbe vonul, ha zenésztársai szólót játszanak, akin látszik, hogy végtelenül élvezi az énektudásában rejlő, korlátlannak tűnő lehetőségeket, s aki ugyanezzel a tudással mégsem szólista a színpadon, de szerves része zenekarának. S az, aki úgy énekli el az Európa visszavár című dalt, hogy azt nem lehet borzongás nélkül végighallgatni, ahogyan anélkül sem, hogy az egész közönség ne énekelte, zümmögte, dúdolta volna vele végig. Érzések, mélységek, fricska, irónia, alázat és öröm jellemezte a ma estét, s Vincze Lilla múlhatatlan énektudása, mellyel egyszerre tudta felidézni a régi dalok hangzását, ugyanakkor virtuóz módon vitt újdonságot, frissességet a dallamokba. A Lilla dalait ismerők örömmel lélegezhettek fel, hogy a méltán népszerű Mylord című nóta – oly sok év után – új hangszerelésben szólalhatott meg, mely így kétségkívül messze jobban hangzott, mint a már megalkotásakor is kissé kínosra sikerült eredeti Bld. dal. Ahogyan a Bicikli ég és föld között is új színt kapott, mint szinte minden régi dal. S bár régi dalokról beszélek, szó sincs nosztalgiáról, a nyolcvanas évek bágyadt visszhangjáról. A közönségben épp úgy énekelték teli torokból a dalokat húszas éveik elején járó fiatalok, mint a most negyvenes generáció tagjai. A dalok ma is élők: szövegük, üzeneteik sok esetben talán aktuálisabbak ma, mint születésükkor voltak. Szólítanak, közvetítenek, feloldoznak és felszabadítanak egyszerre, átadják magukat és átvezetik a hallgatót is egy olyan világba, ahol kíméletlenül szembe kell nézni mindennel. S mindezt ugyanakkora szeretettel teszik, ahogyan húsz éve.
De mindaz az erő, ami ezekben a zenékben van, csak félig lenne érvényes, ha nem Vincze Lilla őszinte, tiszta és bátor hangján szólalnának meg. Vincze Lilla az az előadó, aki megengedheti magának, hogy kéretlenül tökéletes legyen, énekeljen bár a színpadon, vagy sétáljon le az érte rajongásig bolonduló közönség közé. Örömzene – talán ez a szó jellemzi leginkább a ma esti koncertet. Kiváló zenészek, felülmúlhatatlan énekesnő, szinte önálló életet élő zenék – mi kell még egy jó koncerthez? Talán csak annyi, hogy ez olyan együttállásban és olyan közös érzésben valósuljon meg, ahogyan a Legenda színpadán ez meg tudott történni.
S bár a brand a produkcióban ténylegesen Vincze Lilla, szót kell említeni muzsikustársairól is. A zenekar „szívcsakrája” – Lilla szavaival élve Gilián „Gilcsi” Gábor dobos, aki intenzív és erőteljes alapot ad az újragondolt daloknak, Nagy Zsolt „Liszi” a billentyűk mögött kápráztatott el bennünket. Pál Balázs Jenő gitáros különleges tagja a formációnak, az este során saját szerzeményét is elénekelte Lillával, mindemellett bravúros gitárjátékával nem egyszer ragadta el a közönség figyelmét. Zboray Miklós basszusgitáros közel sem mutat magából annyit, mint zenésztársai, ám a gyakorta adódód szólólehetőségeknél kétségtelen tudása és tehetsége átütően mutatkozik meg. Utolsónak hagytam a sorban Kovács Sára Diznát, aki nem csupán elképesztő fuvolajátékával ad új értelmet az egyes szólamoknak, de énekesnek is kiváló – s mindemellett a formáció egyik legszuggesztívebb tagja. Színpadi jelenléte, zenéje, természetessége, játékossága magával ragadó, figyelmet követel magának akkor is, ha jól láthatóan egységes egész a produkció.
Mindamellett, hogy a koncert zeneileg is nagy élmény volt, hogy Lillát hallgatni bármikor és mindenkor élmény, fontos megjegyezni az az erőteret is, amit Lilla és zenésztársai évek óta alakítanak maguk körül. A közönség a legnagyobb mértékben heterogén, korosztályilag és vélhető preferenciákban egyaránt. Épp úgy jelen volt a Legendában az idősebb korosztály, mint a húszas éveiknek jócskán az elején járó fiatalok, ahogyan marcona negyvenes rockerek is teli torokból énekelték az Uram, segíts! című dalt. S mindenki tudta a szöveget. A Napoleon Boulevard aktív és sikeres évei 1986 és 1990 közé tehetők – 1990-es albumukat már nem is az eredeti felállásban készítették, – azonban ebben a termékeny és meghatározó időszakban olyan dalok születtek, amik harminc év távlatából is érvényesek és ismertek, s amiket Vincze Lilla jó érzékkel nem hagy feledésbe merülni, számtalan koncertje során életben tartja őket, újra és újra átadja nekünk.

Hellenbárt László