Könyvajánló – Simon Márton: A rókák esküvője

Simon Marci már a Polaroidokkal behúzott mindenkit. Kezdve a kamaszokkal, akiknél mi, irodalomszerető, irodalommal foglalkozó emberek azt éreztük, hogy igen, végre van valaki, aki megtanítja verset olvasni ezt a korosztályt, nem magyartanári kényszerrel. Odavágós mondatok. Többnyire csak egy, de az kellett. Minden érzés benne volt a Polaroidokban, és terjedt, terjedt, ott volt mindenütt. Valamiféle alapja lett a rendkívül értékes Instavers kezdeményezésnek, és sok tehetséges, fiatal költőt inspirált.

A Dalok a magasföldszintről már egy egészen más stílus, verselés, és minőség volt. Szomorúsággal, az elhagyás fájdalmával tele. Anyával, nőkkel, hiánnyal, fájdalommal. De ezeket a verseket már jobban kellett érteni, ezekbe bele kellett gondolni a saját fájdalmat, ezekben megtört mondatokat, sötét párhuzamokat, képszerű leírásokat kellett befogadni.

A rókák esküvőjére pedig Simon Marci hazaért. Megérett, kiforrott, és a versek olyan kerek egészek, amelyek nagyon erős, éles képi megjelenítésben, feszes sorokkal, és a szokásos odacsapós érzéseket keltve jelennek meg, És azt gondolja azt az olvasó, hogy ez a harmadik kötet ez megint valami más, teljesen más, mint az előző kettő. Marci verseit az szereti, aki tud széles spektrumban látni, aki a nyelvet szereti, a stílusok és kultúrák ötvöződését szereti. Szóval A rókák esküvőjéhez kraft kell, mert ott és akkor pillanatokat kell benne érteni, filmszereplővé válni, azzal a szemmel látni, amivel ő lát épp. Figyelni kell, ki az én, és ki a te benne. A költő mások hangján beszél, mindent szétszed, de aztán össze is rak abban, aki olvassa. Ha az hagyja, érti.
Ez egy ajánló, a kötetet szokás ajánlani benne. Én nem ajánlom. Én azt mondom, aki képes a fejlődést, haladást, változást érteni, értelmezi, aki képes az absztrakt gondolkodásra, és aki tűri, hogy valami egyszerre felemel és leejt, az olvassa el.

Borsos – Kőszegi Erika

A rókák esküvője

Amikor állsz a buszon vagy villamoson, és megérzed,
hogy az ablakokon csak verejték, a Nap megállt, hogy körülötted mindenki
rég halott, és többé nem szabadulsz innen, az a rókák esküvője;

Amikor tövig vagy valakiben és a füledbe folyik a nyála,
amikor a tapéta virágai elkezdik felzabálni egymást, amikor nagyon
kedvesen, belülről rágnak szét, az a rókák esküvője;

Amikor részegen egy liftben alszol, az évgyűrűket mintázó,
koszos falat simogatva, mert hiába nyomod a vészjelző gombot,
nincs válasz, pedig valójában be sem ragadtál, az a rókák esküvője;

Amikor vágsz egy darabot a combodból és egy tányéron
odateszed elé, ahogy csámcsog, ahogy az állán a vér,
ahogy a pólóján átütnek a mellbimbói, az a rókák esküvője;

Amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod fogmosás közben,
amiben egy róka úgy siratja a kedvesét, hogy ajtó voltál,
megettelek, most nincs hová mennem; na, az az;

Amikor egy fekete, benzinszagú erdőről kéne beszélned,
de csak állsz és nevetséges vagy, hazug és kicsi,
az, pontosan;

Amikor arra ébredsz, hogy sok hektárnyi napraforgó ég a sínek mentén,
az álló vonat, a fülke enyhe húgyszaga, a neon apátiája,
a pupilláid csöndje, a szád földíze, igen, ennyi;

A köd szétúszó fényfoltjai egy napkelte előtti ligetben.
Egy remegő kézben remegő tűz. Egy ég zúgása. Egy arc ellentéte.
Egy nyelv, amiben az ajándék és a büntetés ugyanaz a szó.