Vasárnapi apukák hétfőn

Amilyen aranyos kifejezés a „vasárnapi apuka”, annyira szomorú a jelentése. Mit csinál hétfőn a vasárnapi apuka? Keresi a fiát, lányát maga mellett, ha felébred? Arra gondol, milyen jó volt együtt lenni a hétvégén? Vagy arra, hogy mikorra felnő a csemetéje, melyik vasárnapra fog majd emlékezni…

Az írás nem azt hivatott elemezni, kikből és hogyan lesznek a vasárnapi apukák. Többnyire evidencia, hogy a váló felek közül az anyánál maradnak a gyerekek. Az egyedülálló anyukákról sokat lehet olvasni, és minden tisztelet az övék. De kevés szó esik a vasárnapi apukákról.

A vasárnapi apuka többnyire nem tudja, mekkora cipő kell éppen a gyereknek, és kibe szerelmes azon a héten a tizenegy éves. A vasárnapi apuka egy idő után nem érti az elmesélt történeteket, mert nem él a gyerek közegében. Nem tudja, hogy az intelmei, a meséi, történetei, és a közös élmények adni fognak-e a gyereknek annyit útravalóul a felnőtt életben, hogy egy helyzetben azt mondja: „Ezt még az apámtól tanultam.”

Egy elvált apának szülői mintát, férfimintát adni kéthetente egy-két napban szinte lehetetlen. Meg kell küzdenie a nem minden esetben súrlódásmentes válás összes következményével, a kérdésekkel, hogy ki volt a hibás, és mikor él majd apa és anya együtt újra. El kell viselni az esetleg felbukkanó új apukát, apukákat, azt, hogy más mesél este a gyereknek, és biciklizni sem ő tanítja meg. És hogy a karácsony szentestéje sosem neki jut.

Ha az anyával való kapcsolat nem békésen ért véget, akkor pedig áldozatává válhat annak, hogy az anya által hibásnak tekintett félként hibássá lesz a gyermeke szemében is. Még a legintelligensebb nők sem tudják nem átadni a gyereknek a haragot, keserűséget, sértettséget, amelyet a volt párjuk iránt éreznek. A gyermek kiszolgáltatottságával váláskor sokan visszaélnek. Pedig nem bocsánatos bűn, hanem végzetessé váló hiba lehet, ha a szülő a másik fél befeketítésével, bűnbakká kikiáltásával, a gyerek érzelmi zsarolásával akarja a saját szerepét felértékelni. Ez a gyerekben csak zavart, érzelmi traumát, és ambivalens viselkedést okoz, bármelyik fél is teszi ezt.

Az elvált apák sokszor éreznek bűntudatot: vagy a kapcsolat megromlása, a gyerek „elhagyása”, vagy csak a kevés együtt töltött idő miatt. Ezért aztán sokszor kompenzálnak: liberális környezettel, ajándékokkal, pénzzel, extrém programokkal, amiből a gyerek annyit érzékel, hogy apánál azt is szabad, amit otthon nem, apa majd megveszi, apa majd elvisz…A vége sosem sikertörténet: nincs mindenre mindig pénz, és a türelem is elfogy a nagyobb ostobaságoknál.

Sokat és sokan vitatkoznak: genetika versus nevelés? Én pszichológusként mindkettőben hiszek. Láttam vert és gyötört gyerekeket sírni, amikor elvették őket a szüleiktől. És láttam azt is, amikor az édesapa mindent megtett a gyermekéért, de ez mégsem volt elég a kapcsolat életben tartásához több száz kilométerről, háromhetente.

De talán marad egy jó tanács, emlékfoszlány, erkölcsi útravaló, ami az apát apa-szinten tartja felnőttként is. Pontosabban csak a gyerekkort kell „túlélni”. Felnőttként egy törődő, gondoskodó, szerető vasárnapi apuka is példaképpé, kiemelten szeretett személlyé nemesül.

Borsos-Kőszegi Erika
pszichológus
weboldal