ANYA-LÍZIS 36.: Avagy hogyan őrüljünk bele a matricagyűjtögetésbe?

Úgy áll a dolog, hogy hiányzik a rohadt szirti sas egyik fele. A koala amúgy aranyos állat, de mostanában szívesen megfőzném tokánynak, mert a koalának sincs meg az egyik lába, továbbá hiányzik egy fél Alaszkai-hegységünk is. Érdekes, sosem gondoltam, hogy ekkora problémát okoz majd valaha, hogy nincs meg Alaszka fele, én momentán nem kívánkozom oda, mert a másik feléről készült fotó szerint nem éppen egy vérmesen túlfűtött hely, konkrétan két darab havas hegycsúcsot lehet belőle látni, kész, passz.

És persze ki ne felejtsem az andoki flamingót, hát azzal sem óhajtok barátkozni ezek után. Készséggel elhiszem, hogy ritkaság a maga nemében, hogy tollazata páratlanul hanyatlik fehérből feketébe és viszont, arról a nyurga, pinkben játszó nyakáról nem is beszélve, de hogy egy vacak matricán ne lehessen megszerezni egy flamingót, az mégiscsak abszurdum. Mikor a Darwin-nandunak meglett a feneke, gyakorlatilag vitustáncot jártam, ami érthetetlen, ritka randa madárról van szó ugyanis, álmomban se jöjjön elő.

Nem, egyelőre nem kell a mentőkért telefonálni, csak azért borult el az agyvelőm átmenetileg, de teljesen, úgy tíz-húsz évre, mert nálunk is felütötte a fejét a honi matricamánia, mit felütötte, mondhatnánk lefejelt engem, de teljesen. Van az a film, amiben ahová lépnek, ott szörny terem, na nálunk ugyanez van matricákkal, a múltkor vagy huszonkettőt szívott fel takarítás közben a porszívó. Szibériai prérikutyák képe viszonylag ritkán tartózkodik az ember zoknijai között, nálunk viszont de. Maradjunk annyiban, hogy nem mostanában takarítottam a zoknis fiókomban.

Mikor megjelent nálunk a legelső matricás légió, kissé későn eszmélve egy ideig nem volt gyűjtőalbumunk, márpedig anélkül a család éppolyan félkarú óriás, mint ablakos tót a hanyatt esés híján. A két szende kisgyermekem arcán csorogtak a könnyek, a világnak immár vége, mindenkinek van már gyűjtőalbuma, csak nekik nincs, van viszont nekik egy megátalkodottan gonosz anyjuk, aki még nem riasztotta a Helyszínelőket, hogy szerezzenek gyűjtőalbumot, de záros határidőn belül. Gondoltam, nem kell ehhez a TEK, azzal nyakamba vettem a város érintett kereskedelmi egységeit. Az egyikben kinevettek, a másikban a pénztáros elsírta magát, mert aznap én voltam a hetedik, aki élve zsírban sütögetéssel fenyegette meg, ha nem ad azonnal gyűjtőalbumot, a harmadikban csak széttárták a kezüket, a negyedikben már majdnem hozták a zsírt, hogy nekik már az élve sütögetés is mindegy, csak hagyják őket végre békén és dögöljön meg az összes matricagyártó, de hirtelen.

Az utolsó helyen azt mondtam, én most itt letelepszek, úgyis van nálam hálózsák, de gyűjtőalbum nélkül el nem megyek, nyugodtan lépjenek át majd a két hete a zöldségosztályon aszalódó hullámon, az sem érdekel, viszont addig fogom kísérteni őket síron túli kacagásommal, míg belegebednek. Az eladónő látta, hogy immár a veszélyesen mutálódott zombik jelenléte is mindennapos, így a fülembe súgta, hogy pult alól tudnék venni egyet, mert éppen most jött öt darab. Aztán megesketett, hogy ne szóljak senkinek és a pult alatt hasalva dupla kartonba csomagolt egy albumot. Úgy suttogtunk egymásnak, mintha akik gépelrablást terveznek.
Az újabb matricaőrületekre én már csak legyintek. A múltkor két hiénakutyát találtam a csizmámban.
Most is hiányzik még pár képünk a legutóbbi albumból, de fontosabb a családi idill, meg a világbéke.
Jut eszembe: nincs valakinek egy dámgazellája, cserébe egy sujtásos sakálért?

Kocsis Noémi