Könyvelőzetes – Jodi Picoult: Magányos farkas

A tavalyi év böjtje után már nagyon vártuk, hogy megjelenjen egy eddig magyarul még ki nem adott Picoult-könyv. (Oké, ha szigorúan vesszük, akkor 2016 sem telt el nélküle, hiszen két kötet is napvilágot látott, aminek társszerzője volt, de a Sorok között és a Lapról lapra inkább a lánya munkájának tűnik, és stílusában is jelentősen eltér az eddigi regényektől.)

A Magányos farkas is egy olyan regény, amit az írónőtől már megszokhattunk. Néhány mondat után már képtelenség letenni, muszáj olvasni, együtt élni a szereplőkkel, és velük gondolkodni azon, hogy mi helyes, mi nem, s vajon ha mi lennénk a helyükben, hogyan döntenénk. Jodi Picoult a kortárs regény legmerészebb etikai ítélőbírája. Valahová egyszerűen állni kell a regények szereplői közül, valakit szeretni kell közülük, csak az a baj, hogy mindegyik szerethető, és mindegyik értékrendje elfogadható.

Luke Warren, az elismert zoológus, aki a farkasok életének tanulmányozása miatt híresség is egyben,  lányával, Caraval súlyos autóbalesetet szenved.  A baleset következtében az apa kómába esik, és az orvosok véleménye szerint csekély esélye van arra, hogy felébredjen. Sőt, ha ez bekövetkezne, akkor is állandó felügyeletre szorulna.
Edward, Luke és Georgie nagyobbik gyermeke is hazatér, amikor hírt kap a tragikus eseményről. Az ő érkezésének Cara egyáltalán nem örül, mert meggyőződése, hogy a családjuk a fiú távozása miatt hullott darabjaira. Edward ugyanis egyik napról a másikra hagyta ott őket, azt követően, hogy beszélt az apjával élete egyik legmeghatározóbb részéről… Másnap felült egy gépre, meg sem állt egy másik kontinensig, és minden kapcsolatot megszakított a családjával. Hogy kettejük közt milyen beszélgetés zajlott le, nem lehet tudni. A fiú elment és nem tért vissza.
Cara szóba sem akar állni a bátyjával, ám szembesülnie kell a ténnyel, hogy mivel ő még nincs tizennyolc éves, ezért Edward a döntéshozó abban a kérdésben, hogy Luke-ot meddig tartsák a lélegeztetőgépen. A két gyermek nincs azonos véleményen, ami igen sok konfliktust teremt. Anyjuk is tehetetlen, mert értelemszerűen nem állhat mindkettejük mellé ebben a kérdésben. Kettétépi a két gyerek közötti őrlődés, és az is, hogy valaha együtt élt azzal az emberrel, akit most kómában, egy betegágyon lát: a gyermekei apjával.

Edward szerint az apjuk csakis akkor szeretne életben maradni, ha továbbra is teljes értékű emberként tudna hőn szeretett farkasaival együtt lenni, az életüket kutatni. Cara szerint viszont pontosan a farkasok miatt fog majd meggyógyulni. Ők, a második, vagy egyetlen családja az, ami vissza fogja hozni az életbe.
A Találj rám! című műhöz hasonlóan ezúttal is rengeteg ismeretet kapunk, csak ezúttal a farkasokkal kapcsolatban. Számtalan olyan dolgot ismerhetünk meg, amikről eddig vagy nem tudtunk, vagy rosszul tudtuk. Ezek a fejezetek Luke emlékei, a férfi így lesz a regény egyik főszereplője, miközben a jelenben nem aktív részese a cselekménynek. A farkasokról szóló leírásból nem csak Luke jelleme bontakozik ki, hanem egy csodálatos világ is. A farkasfalka olyan, mint a család. A családfő hozza a döntéseket, a gyengéket megvédik, vagy ha kell, elengedik.  Élik az életüket együtt, szeretetben. Harcolnak és élnek. Betegek lesznek és elpusztulnak. De el nem hagyják egymást soha. A farkasok életéről szóló részek nagyszerűen bemutatják, hogy mi, emberek is hasonlóan cselekszünk jó néhány dologban, mint ők, csak nálunk a falkaszellem sajnos megfertőződött az érdekek hangsúlyossá válásával, a megfelelési kényszer felszínre kerülésével, az önzés gyengeségével. Mindannyiunkban ott a vágy, hogy tartozzunk valahová, hogy része legyünk a közösségnek, ugyanakkor a menekülnénk, hogy Luke Warrenhez hasonlóan kicsit magányos farkasok is lehessünk…
Picoult ezúttal is, mint eddig mindig, gördülékeny, olvasmányos stílusban mesél nekünk. A szereplői elevenek, reakcióik nem megalapozatlanok, mindegyik érzelmeket vált ki az olvasóból.

Aki még nem olvasott Jodi Picoult-tól semmit, bátran kezdheti a sort ezzel a regénnyel, aki már olvasott tőle, az pedig ezt a kötetet is elégedetten és gondolkodva, és gazdagabban fogja becsukni, amikor a végére ér. Igaz, olyan üres lesz utána a világ, mintha több könyvet már nem írna innentől soha senki.
Nem titok, hogy a magazin szerkesztői számára Jodi Picoult a kedvenc ma élő szerző, akiben ezúttal sem csalódtunk, s reméljük, még jó néhány művét olvashatjuk a jövőben.
Köszönet Babits Péternek az élvezetes stílusú fordításért, az Athenaeum kiadónak pedig a könyvért.

Borsos – Kőszegi Erika – Dobos Attila

Részlet a regényből: 

„Kölyök voltam, aki az éjszaka közepén görcsös hasfájással ébredt, és biztosan tudta, hogy egy szörny rejtőzik az ágya alatt. Aki hitte, hogy a szellemek az ablak párkányán adnak egymásnak találkát: akit minden széllökés és kaparászó ág azzal fenyegetett, hogy egy rabló bemászik az ablakán, és elvágja a torkát. Amikor sírva felébredtem, apám, aki általában csak akkor jött meg Redmondból, próbált vigasztalni. Tudod, mesélte egyszer végső kétségbeesésében, mindenkinek a fejében van egy vizespohár, benne egy életre való könnyel. Ha semmiségek miatt pityeregsz, nem marad majd könnyed az igazán fontos dolgokra. Azt mondta, találkozott egy nyolcévessel, aki már elhasználta az egész pohár könnyét, és most nem tud sírni, akármi történjék vele. ”

Fordította: Babits Péter
Kiadó: Athenaeum
Terjedelem: 380 oldal
Megjelenés éve: 2017