Csókolom / Viszontlátásra

Tegnap fogorvosnál jártam: a várakozásra kijelölt helyiségben egyetlen lány volt előttem, olyan 16-17 éves forma.

Belépek, köszönök:
– Szia!
Erre ő félszegen felfele nézvén:
– Csókolom…

Na, mondom magamban: „Témánál vagyunk, ezt újfent jól megkaptam, lehet le kéne porolni a Gillette-et, vagy tudja a fene, feltölteni a ráncaim, vagy csak simán megkeresni az örök fiatalság forrását” De mivel konstatáltam, hogy ezek a lehetőségek viszonylag nehézkesen realizálhatóak egy váróhelyiségben, inkább lenyelve a békát, helyet foglaltam.
A lány tanult valamit, de inkább csak alibizett; lopva rám-rám pillantott, aztán gyorsan szemlesütve kapta el tekintetét, és tovább mímelte a tanulást; de a szemem sarkából láttam, ahogy újra és újra felém pillog. Én magamban füstölögve csikorgattam a fogaim – és egyszerre szorított a mellkasom a röhögőgörcs, és egy kínos-feszítő érzés, némi rosszallás, némi keserűség, önironikus szomorkodás, és már-már kibukott belőlem, már már az arcába nevetve kiabáltam volna hogy:
„Hé! Ne már! Nem volt oly rég, amikor bodobácsokat versenyeztettünk a homokozóban; amikor köpőcsöveztünk az osztályban, és a lányok gyilkos tekintettel méregettek minket, amikor a hajukba ragadt; amikor versenyt futott az ebédlő felé, és bevágtuk magunk mögött az egyik ajtót futás közben, hogy ezzel is lelassítsuk a mögöttünk rohanót (tudod, volt egy fiú, aki kinyújtott karral belenyúlt az ajtó üvegébe, a szilánkok végighasították az alkarját, a vér a grafit szürke aszfalton mélyvörösnek látszik, majdnem feketének, és gyorsabban alvad meg, mint gondolnád; ma is látom, lassított felvételként, kockáról kockára, ahogyan előregörnyedve szorítja a csuklóját, és magamat, hogy nem állok meg, csak elrohanok mellette, mert a verseny életre-halálra zajlott, és nem csupán első vérig… mert tudod mi akkor és ott a dicsőségért rohantunk – amely eltartott legalább az émelyítően édes meggylevestől a fullasztó piskótakockáig, ami fényes csokoládészósszal volt leöntve, és melynek máza visszatükrözte a reszketeg mennyezeti neonfényt; de annál tovább semmiképpen sem) amikor becsengettünk az utcában a hülye haverommal, aztán rohantunk a meredek Ördögárok felé, és izgatott kisfiús vigyorral, leszánkáztunk a harsogó zöld füves meredélyen, torkukban dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva figyelve, kijön-e valaki; amikor a tanári hűtőben lévő ivólevet megdézsmáltuk; amikor a fajadagon felül az alagsori konyhából uzsonnát csórtunk (aztán ezt nem régiben megismételtük: 120 éves lett az iskola, nagy idő, komoly idő, komoly embereknek való, és mi visszatértünk az alma materbe, bár nem lettünk sem „nagyok”, sem „komolyak”; és felidézvén a régi emlékeket, az alagsorba tévedve megfáradt párizsis zsemléket láttunk letakarva: de akkor már kisfiúk voltunk megint, nem számított a zakó, és az ing, a pantalló és a keménygallér [a nyakkendő is csak bohóckodás: aki túl komolyan veszi magát, az számomra komolyan vehetetlen]: ugyan a „felnőtt lét” hivatalos kellékeire cseréltük a gyermekkor hózentrógeres, térdénél foltozott farmerjeit: de a zsömlét zakó alá rejteni az épp arra tévedő tanerő elől éppoly izgalmas volt, mint 20 évvel ezelőtt.)
Elmondhatnám neked itt, és most, te 16-17 éves forma lány,
hogy egykor régen volt egy sárga mászóka, egy hársfa vetett rá hűs árnyékot, és mindenki fel tudott rá mászni, és az egyik keresztrudat a térdhajlatába fogva fejjel lefelé hinta-palintázni: csak én nem, aki lent toporzékoltam; éppúgy tudok tán ma is prüszkölni a sors igaztalanságai ellen, bár már nem mászom mászókára, és nem akarok függeszkedve hinta-palintázni; és talán pont ez a baj…
Elmondhatnám neked itt, és most, te 16-17 éves forma lány, hogy én még mindig az vagyok, aki kétféle papírrepülőt hajtott: a hosszú, karcsú, Concorde-testűt, mely büszkén, nyílegyenesen suhant – és a tömzsi orrút, denevér-szerűt, ami szűkülő spirális köröket írt le röptében, ha jól hajtogattad meg: és mi szájtátva néztük, ha sikerült a mutatvány…
Elmondhatnám neked itt, és most, te 16-17 éves forma lány, hogy annyira hülyék voltunk, hogy egy le nem zárt szekrényből lehoztuk a biológia órára szemléltető eszközként szánt kitömött állatokat; egyikük komoly közmegbecsülésnek örvendett köztünk, talán egy ölyv volt, de mi sólyomnak néztük, és emiatt „Solyminak” neveztük el, és március 15-én kokárdát szúrtunk a mellébe, majd fel-alá masíroztunk vele nagy büszkén; akárcsak társával a kitömött mókussal ( a keresztségben a „Misi Mókus” nevet kapta) akivel groteszk játékot űztünk: cipős dobozba téve dobáltuk le a másodikról egyik társunknak, aki ha kellően ügyes volt, el is kapta – bár Misi néha „önállósította” magát, és úgy döntött, kitekint a dobozon túlra a szabadesés örömeit testközelből átélni vágyva: ez általános egészségi állapotának jót éppen nem tett, nehezebb volt elkapni, néha nem is sikerült – így mindig kissé csonkoltabb állapotban tért meg közénk.)
Vagy mondjam azt neked: „Tegezz nyugodtan. / Mondd nyugodtan, hogy szia” ? De mindketten tudjuk, hogy ez minek tűnne fel számodra és számomra is: a múlt ködébe vésző fiatalsághoz intézett, éveken átívelni vágyó segélykiáltás az ilyesmi, hamisan cseng – és ilyen mondatok csak egy olyan felnőtt száját hagyják el, aki nem akar felnőtt lenni.
Vagy mondjam azt neked, hogy én vagyok az, aki a Kisherceg
elefántot lenyelt óriáskígyójában még mindig egy elefántot, és egy óriáskígyót lát – és nem egy szürke kalapot, mint a felnőttek…?
Elhinnéd nekem?
Vagy meséljem el neked, hogy a te korodban egy akkor általam annyira „felnőttnek” látott valakinek én is hozzád hasonló illedelmességgel köszöntem, és amikor az a valaki azt mondta: „Tegezz nyugodtan” – én sem tudtam hová tenni a dolgot, kissé leforrázva ácsorogtam, kényelmetlen érzés bizsergett a tarkómon, hogy vajon mit ronthattam el: hiszen én csak köszöntem…
Elmesélhetném, hogy a korábbi generációk szembesülése az Idővel, mint olyannal, most engem is elért, és meglegyintett – hogy téged is el fog érni, és éppily keserédes érzéssel tölt el: de tudom, itt és most úgysem hinnél nekem, pirulva mosolyognál a füzetedbe, ha ezt elmondanám… valahogy lehetetlenség ezt elmondani, a szavak itt kudarcba fulladnak: a megragadhatatlan nem megragadható.
És tudod, nem is akarnám, nem is akarom, hogy higgy nekem: hidd el, hogy téged el nem ér soha, mint ahogy én is hittem, nem leszek illúzióromboló, és álomtolvaj: megőrzöm a titkot, és ha „csókolomot” mondasz majd magamban vicsorgok, és próbálom megállni, hogy ne kérleljelek úgy, ahogyan én sem szerettem, ha engem kérlelnek”
Miután végeztem, a lány bejött utánam, és láttam, hogy egy hozzá hasonló korú fiú érkezett időközben.
Vettem a felleghajtómat, megindultam az ajtó felé, (a falon lévő tükörbe tekintve egy kisfiút kerestem, de talán háttal állt már nekem valahol a tudatom mélyén, vagy épp futott valahová, és eltűnt egy házsarok mögött; tudtam, hiába szólítanám, nem fordulna meg – nem fordulhatna meg) a kezem már a kilincsen, lenyomom, a fiúhoz fordulok:
– Szia!
Erre ő:
– Viszontlátásra…
És én csak beteszem halkan az ajtót magam mögött, beszívva a lassan télszagú november végi hűvös levegőt: kis félmosollyal a fejemet rázom; és hallom, ahogy valahol a messzi távolban egy pitypangfújó kisfiú gyöngyöző nevetése felcsendül bennem.

Gábor József Levente
Forrás: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1013591555445373&id=819079458229918