„A büntetés maga már nyugalmas” – Ibsen: Kísértetek Alföldi rendezésében a Centrál Színházban

Ibsen számos darabja közül a Kísértetek volt az egyik olyan, ami a maga korában sokáig tiltott anyagnak minősült, majd a későbbiekben is csak erős cenzúrával kezdhettek vele bármit is az alkotók. Ma már ezek a súlyos fordulatok és akkoriban elítélendőnek tartott erkölcsi értékek drámáiban nem tudnak akkora felháborodást kiváltani, viszont remek dramaturgiai alapot adnak a műveknek, ami miatt érdemes őket újra és újra elővenni. Még ha a szélsőséges megbotránkoztatás, mint egyfajta cél, már ki is veszett a Kísértetekből, afelől nem igazán akadnak kételyeink, miért is övezte tilalom az 1800-as években.

Básti Juli, Ágoston Katalin, Gáspár Tibor, Gáspár Sándor, és Ódor Kristóf alakítják a nagyon tág értelemben vett családot, valamint a helyi lelkészt, akik közeli kapcsolatuk ellenére is évek óta súlyos titkokat rejtegetnek egymás elől. A végső katarzis nem abban rejlik, hogy ezekre rájön a közönség, a darab felénél a nézők számára minden titok a felszínre kerül, utána viszont a bűnhődés kérdésköre kerül fókuszba. A darab szereplőinek bűneit több aspektusból közelíti meg, hiszen ezek az élet legkülönbözőbb területein zajlanak, mégis olyan színtereket használ, amelyekhez mi is valamilyen módon kötődünk. Ezek a színterek fontos elemei a drámának, mert képtelenség ugyanúgy szemlélni egy házasságban, egy szülő-gyermek viszonyban, vagy éppen az üzleti, vagy az egyházi vonatkozásban elkövetett tetteket. Nem egy egyértelmű véleményt formál meg, hanem minden részénél nekünk kell döntenünk, hogy mi, személy szerint mit tartunk helyesnek, vagy éppen mit csináltunk volna másképp.
A rendezést illetően dinamikailag nagyon szépen felépített, hogy a bűnhődéstől való félelem hogyan alakít ki egy egyfajta nyüzsgést, míg a büntetés maga már nyugalmas, mintha az évek terhe megkönnyebbüléssé formálódna át. A karakterek hozzák azt, amit a dráma olvasásakor elvár az ember, viszont a színészvezetés még kicsit kiforratlan, az előadásnak időre van szüksége, hogy igazán jó lehessen. Szakács Györgyi jelmezei korhűen vannak megformálva, visszaadják azt a légkört, amit a gyász, az életöröm, vagy éppen a fiatal szabadszelleműség jelent. A Kálmán Eszter által tervezett díszlet remekül felosztja a teret, egyszerű, mégis kellőképpen sokoldalú, hogy a fal egyes részei ugyanúgy lebomlanak a valóságban, mint a szereplők között. Az ajtó, pont úgy, mint saját titkaik, gyakran segíti, máskor viszont gátolja őket, a végére az építményből szinte semmi nem marad, ahogy fiatalkori elképzeléseikből, vágyaikból sem.
Mindent összevetve elgondolkodtató, izgalmas darab, ami ízlésektől függetlenül is sok olyan kérdést vet fel, amiken utólag is érdemes töprengeni. A kísértetek szó kétértelmű, egyrészről kifejezi a gondolatok, eszmék elavultságát, másrészről viszont a szülők által hagyott lenyomatot gyermekeikben, ami miatt szinte minden korcsoportot képes megszólítani.

Szauer Lilla