Ez nem Showder Klub – Dombóvári István rendhagyó írása

Dombi az egyik kedvencem a Showder Klub  – társaságból. Ez az írása azonban rendhagyó: olvassátok szeretettel így karácsony előtt.

Keréknyom

Rohanok végig az utcán. Mások is rohannak. Mindenki rohan. Egymás szeme elé csapjuk a port, amitől nem látunk, de észre sem vesszük. Valamit hajtunk, mindig, folyamatosan, egyre csak. Tenderek, projektek, határidők, előléptetés, ráta, credo…. mit jelentenek ezek a szavak? Nem mindegy? Mi alkottuk őket, ezek a mi szavaink és kész!

Végeláthatatlan autócsordák, egymást keresztbe taposó elveszett lelkek lökdösnek ide-oda a járdán. Okostelefont, tabletet böködünk. Lefelé nézünk, mint a bűnösök. Harag, düh, idült elégedetlenség az arcokon. Nincs remény. De nem is kell.

Szétnyílik a tömeg, el kell engedni valakit. Két embert. Egy láthatóan értelmi sérült fiú, aki nehezen jár, tol maga előtt egy lányt, aki kerekesszékben ül. Minden okuk meglenne a szomorúságra, de eszük ágában sincs. A tömegből élesen kiválik kettő darab mosoly, az ő kettejük mosolya. Mosolyognak, körülöttük pedig mindenki grimaszba rándult arccal, szinte mérgesen bámulja őket. Ugyan mire fel mosolyognak ezek?

A föld kettényílt alattam és egészen Belzebub öléig hullottam a szégyentől. Te szent ég, annyira, de annyira szégyellem magam! Látod, ők mindenek ellenére képesek őszintén és önfeledten rám mosolyogni. Mi meg itt nyavalygunk mindenért. Kijött a patim, nem működik az androidom, lassú a wifi, nincs egy rongyom….. Mi élnénk teljes életet ? Hiszen még mosolyogni sem tudunk!

Eszembe jutott a legszebb történet a világon, amit eddig hallottam. Egy kislányról szól, akinek beteg volt az anyukája. A kislány azért akart orvosnak tanulni, hogy meggyógyíthassa édesanyját. Tudjátok mi lett a történet vége? A kislány orvos lett és meggyógyította az anyukáját.

Miért nem ismerjük ezt a történetet? Azért mert teljesen érdektelen. Nincs benne fordulat, csavar, poén, tragédia. Mi pedig éppen ezekre vagyunk kiélezve. Ahogyan én magam is. A szégyen ilyenkor egyre mélyebb rétegeket ér el bennem.

Kedves Barátom! Köszönöm, hogy tanulhattam a szemeidből. Nem sajnállak, mert neked arra nincs szükséged. Kitartást és türelmet kívánok neked hozzánk. Te ülsz székben, mégis mi vagyunk földhözragadtak.

Nézd el nekem amilyen vagyok. Nyújtsd a kezed és segíts fel magadhoz!

Dombóvári István

Related Posts

Új év, új én: tippek a séftől és a gyógytornásztól az életmódváltáshoz

Az újév beköszöntével elindul a fogadalmi hullám, sokan döntenek úgy, hogy radikális változást szeretnének elérni, és 2024-ben az egészség lesz fókuszban az életükben. Ám jobb,…

Divat lett a kulacs!

A folyadékpótlás fontosságát talán már nem kell senkinek sem magyarázni, mindenki tudja, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű folyadékbevitel a kiegyensúlyozott táplálkozás elengedhetetlen része. A…

Bemutató: Samsung Galaxy Buds Pro fülhallgató

A Samsung új generációs fülhallgatót mutat be, a Galaxy Buds Prót. Az új okoseszköz kiemelkedő hangzást, hívásminőséget, intelligens aktív zajszűrést és sokoldalú csatlakoztathatóságot biztosít. Mindezt…

Karanténszokásokból új életforma

Több mint 10.000 felhasználó megkérdezésével végzett európai felmérést a Samsung, mely bemutatja a koronavírus-járvány és a karanténintézkedések felhasználók értékrendjére gyakorolt hatásait. A legtöbben sokkal jobban…

2 Replies to “Ez nem Showder Klub – Dombóvári István rendhagyó írása”

  1. Én sem értem a nyavajgókat, sem a sok ökölbe szorult arcot. Mosolyogva rovom az utcákat én is s egyre csak azon gondolkodom: „Mi keserítheti meg ennyire az embert?”
    Nem vagyok fogyatékos, sem mozgássérült, csak nehéz volt felnőni, mégis boldogabb vagyok, mint azok, akik mindent megkaptak, amire én csak vágyakoztam. Az elégedetlenség előre visz, ám a túlzás hátra. : )

Hozzászólások lezárva