Lovasi András emberből van – interjú Óbudán

Látom, hogy bulvár újságíróra számított, bár ellenérzés nincs az arcán, inkább beletörődés a sok ugyanolyan kérdés miatt. Magánélet, barátnő, Kossuth díj, – na, ezekről nem kérdezem. Szemmel láthatóan hálás érte.

Rögtön el is mondja, hogy egy zenésznél három fázis van az újságírókhoz való viszonyban: a feltörekvő szakaszban alig várja, hogy nyilatkozhasson, aztán amikor megy a szekér, részegen fűt-fát elmond, és később fogalma sincs róla, majd amikor már befutott, minden újságírónak ugyanazt nyilatkozza. Meg is állapodunk, hogy akkor ez ne egy ilyen interjú legyen…

Pedig a helyszín és az apropó neki is rendhagyó: ülőhelyes koncert az Óbudai Kulturális Központban, a Kossuth díjasok sorozat keretében. Hát, ő se az a kifejezett átlag Kossuth díjas, és ülőhelyes Kiscsillag koncerten se voltam még, szerintem a zenekar sem túl sokon. Előtte egy órát próbáltak, rá is kérdezek, miért, azt mondja, másfél hónapja nem koncerteztek és ettől furcsán érzi magát. Elgondolkodik, és látszik, hogy nem azért, hogy megfontolt válaszokat adjon, hanem mert tényleg furcsa az egész helyzet.

Kisebb vitába bonyolódunk a rajongótáborról: a Kispál feloszlásakor valami olyasmit nyilatkozott, hogy a lányai korosztálya jár koncertekre, tehát itt az idő abbahagyni. Én az előző róla szóló cikkben is azt mondtam, hogy a Kispál közönsége most átszivárgott a Kiscsillag koncertekre, ennyi a változás, és hogy kint van a fesztiválokon a 15 és 75 közötti korosztály. Azt mondja, ritkán van alkalma a közönséget figyelni, de azt tudja, hogy a facebook közösségük követői legmarkánsabb közönsége a 18 és 30 közöttieké. De „a közönség velünk öregszik” – mondja ő, én meg nem tudok vele egyetérteni.

Új lemezről kérdezem, szerencsére lesz, újszerű módon. A dalokat, amikor elkészültek, odaadják fiatal, számukra meghatározó zenészeknek, akik hozzáteszik azt a hangzást, amit jónak vélnek. Ettől megint azt érzem, hogy tart attól, hogy nem felel meg a kor, a közönség igényeinek a zene, ezért mindent megtesz érte, hogy újítson. A lemez ősszel, de legkésőbb jövő tavasszal lesz kint. A koncerten már szólt róla egy dal, a Meleg szék, ami kiscsillagos, meg időszerű, a kivándorlásról szól.

Márciusban már indul az „Idáig tudom a történetet” című koncert turné, Győrben kezdenek elsején, Péterfy Bori a vendégelőadó a koncerteken. A nyár egy erdélyi körúttal telik, sőt, lehet, hogy kettővel is. Kicsit megijedek, mi lesz velünk, a fesztivál – közönséggel, de nem térünk ki rá, mert van fontosabb téma is. Meg valahol tudom, hogy nem maradunk koncertek nélkül.

De vannak fontosabb dolgok, mert születőben van egy könyv, Lévai Balázzsal közös munka. Életrajzi témájú, sosem gondoltam volna, de palástolom a meglepődésem. András 45 éves, 1987-ben alapították a Kispál és a Borz zenekart, belátom, van miről írnia.

Azt kérem, mondjon olyat, amiről még nem nyilatkozott a sajtónak. Nevet, azt mondja, csupa olyat mondott. Sem a lemez, sem a könyv nincs még a köztudatban. Búcsúzóul megölel, talán még mindig hálás a bulvártémák kerüléséért és hogy nem kellett huszadszor beszélnie a Kossuth díjról sem. Én meg azért, hogy ha látta is, hogy úgy érzem magam, mint Bridget Jones a Talpra Angliában, hát nem mutatta.

Aztán letol egy két és fél órás koncertet, még mindig azt érzem, hogy zavarban van: az emberek ülnek a nézőtéren, úgyhogy beszélgetősre veszi, bohóckodnak Lecsóval, talán ő is azt találgatja, ki az a körülbelül 300 ember, aki bejutott. Gondolom, nem is tudja, hogy a jegyek két nap alatt fogytak el. Én is ezt találgatom, megyek a törzsmaggal a szélére, kicsit ringatózni, mert nem nagyon lehet kibírni ülve.

Persze elfogult vagyok, lévén, hogy Magyarország legjobb rétegzenét játszó zenekarának tartom őket, de igyekszem kritikusan figyelni a hangzást, a szövegeket, a véleményem nem változik, András odaadja magát, vagy odateszi, kinek hogy, de a színpadon is, és az öltözőben is pontosan ugyanolyan: emberből van.

Szerző: Borsos-Kőszegi Erika
Fotó: Szauer Lilla