Ponyva

A reggeli utcaképhez tartozik. A hajnali rohanástól és az egybefüggő, hömpölygő embertömegtől szinte nem is látszik. Csendesen teszi a dolgát. Könyveket vesz elő a ládából, szétnyitja az összecsukott padot, ponyvát terít rá és szépen sorban elkezdi kipakolni a portékáját.

A ponyván sok minden megfér egymás mellett. Magyar irodalom, külföldi irodalom, szépirodalom. Eggyel feljebb a színes albumok, aztán még fentebb a slágerkönyvek, majd legalul azok a könyvek, amelyek soha, senkinek sem kellettek.

Sajnálom ezeket a könyveket! Napszítta borítójuk és sárguló lapjaik szomorúan kémlelik az eget. Jöjjön már végre valaki és vigyen el. Vigyen haza! Kérem! De szótlan könyörgésük süket fülekre talál.

Vajon mit vétettek ezek a könyvek? Tehetnek ők arról ami a lapjaikon áll? Minden bizonnyal nem. Ők csak álltak és némán tűrték hogy az emberek azt nyomjanak rájuk, amit akarnak. Magukat a könyveket erről nem kérdezte meg senki. Ártatlanok. Mégis megvetjük őket.

Szépen harsogó papír és míves borító. Jobb élete is lehetett volna, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Ám az erősebbek satuba fogták és különböző galádságokkal bélyegezték meg. Olyan dolgokról tudósítanak, amelyek senkit sem érdekelnek. Miért is érdekelne bárkit is?
Egynyári énekesek, kétes sztárocskák, tévécsatorna-patkányok, divatmajmok bla-bla-bla.

Ezzel szegény könyvek sorsa meg is pecsételődött.

De ők csak állnak az alsó sorban, csendesen. Egy boldog befejezésről álmodnak. Elviszik majd őket a zúzdába, ahol meg fognak halni, ezt jól tudják. Mégis, itt kapnak esélyt az újjászületésre. Lehet hogy egy szép napon az új borítón már ez áll: Kosztolányi Dezső.

Vagy egy ragyogó reggelen a könyv arra ébred, hogy ábécéskönyvvé reinkarnálódott! Egy kisgyermek kezébe kerül, aki belőle sajátítja el a betűk, a szavak és a mondatok világát. A kisfiú sok-sok év múlva az írás mesterévé válik, de soha nem felejti el az első könyvet, amelynek mindezt köszönhette.

Kopott kabátját a könyvkötő újra cseréli, és máris mehet a következő kisgyermek kezébe, aki ugyanolyan örömmel és lelkesedéssel forgatja mint elődje. A lánc sokáig folytatódhat. Amikor a papír már elporlik az olvasó kezében, akkor a könyv boldogan csukja le a szemét. Szép halál. Mit szép halál?! Szép Élet!

A könyv halkan sóhajtott egyet, amikor valamilyen csoda folytán valaki mégis megvette. Életét most már végképp ebben a formában kell leélnie.

A könyvárus pedig elpakolt. Senki nem vette észre távozását, ahogyan az érkezését sem.

A tömeg csak hömpölyög.

Szerző: Dombóvári István