Könyvajánló: Clare Pooley: Rendhagyó szabályok ingázáshoz

Ez jó volt, na! Ingázás közben olvastam, és nem a spirituális értelmű ingázásra gondolok, hanem a hétköznap van, korán reggel frissen-üdén ki az ágyból, villámgyors készülődés, aztán spuri a buszhoz, majd átszállni a metróra, hogy aztán még egy buszra átnyergelve, máris bent legyek a dolgozóba. És délután ugyanez visszafelé, csak a nagyobb forgalom miatt kicsit még többet zötykölődve, és le-leragadó szemmel – éppen ezért a kora reggel az olvasásé inkább. De bármennyire is el tudok merülni egy-egy regényben, a jól ismert ismeretlenek sorra felbukkannak útközben, és velem zötykölődnek némán, legtöbben a mobiljukra révedve, mások zenét hallgatva, vagy csupán ásítozva unatkozva. No, és gondoltam okosan, hogy akkor én most olvasok egy ingázókról szóló sztorit. És tudjátok, mi a helyzet? Az hogy valóban jó ötlet volt. Nemegyszer eszembe jutott – és még most is itt nyugtalankodik a fejemben a gondolat –, hogy némelyik utastársamnak felfedem a titkot, hogy mit olvasok. Én is adtam nevet némelyiküknek, ahogy Iona is tette a regényben. Igaz, azt nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy még egy esetleges beszédbe elegyedés után, a következő alkalommal már várnám a további diskurzust – főleg, mert akkor mi lesz az olvasással, míg utazom, ugye. Ám mindezek ellenére a könyveli szereplők, és amik történtek velük, legtöbbször nagyon életszerűek voltak. Olykor-olykor persze túlzások is leíródtak, meg minden olyan nagyon szépen alakult, de alapvetően ezek a dolgok csak segítik azt, hogy az ember végül is pozitívan értékelje a Rendhagyó szabályokat. Arra azért ügyelt a szerző, hogy ne vigye el habos-babos irányba a sztorit. Sőt, vannak kimondottan mély jelenetek is, amik erősen hatnak az érzésekre. Ugyanakkor, leginkább Ionának köszönhetően a csípős humor is része az egésznek. Nem tagadom, hogy néhányszor felnevettem, és nem igazán zavart, hogy a körülöttem utazók ilyenkor rám néztek.
A történettől mást vártam a fülszöveg alapján, de nem bántam, hogy nem egészen azt kaptam, amit gondoltam volna, hogy kapok. Mert az van, hogy Clare Pooley jól ír. Érdeklik a szereplői, még azok is, akik szinte csak statisztaként jelennek meg a lapokon. Érződik az empátia, plusz nem csupán egy-egy tulajdonságot akaszt egy figurára. A párbeszédek is pergőek, lendületesek, olyanok, mintha való életben hangzanának el. És nagyon szépen oldotta meg azt is, hogy ezek az emberek nap mint nap ugyanarra a vonatra szállnak fel, mégsem éreztem egyszer sem a monotonitást, nem lett önismétlő, sőt, elérte, hogy utaznék ezekkel az alakokkal. És tuti, hogy velük beszédbe is elegyednék.
Szép íve van a történetnek, ahogy fokozatosan megismerjük, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: meg is szeretjük a szereplőket. És végigkövetjük a változást a személyiségükben, ahogy egyenként kezdenek felragyogni, ahogy felismerik az életük értékeit, és hogy merni kell változtatni, ha valami már nem ad örömet, ha megfakultak a színek, ha egy kapcsolatban már nem a kölcsönös odafigyelés a fontos… Lehet, hogy ezek most elcsépelt sablonoknak tűnnek, de ebben a regényben az a jó, hogy nem akar bölcselkedni, hanem szórakoztatva nyitja fel a szemünket. Én szerettem, és ajánlani fogom sokaknak.
És valahol mélyen remélem, hogy talán mégis elkezd majd valaki beszélgetni a buszon vagy a metrón, és kiderül, hogy a komoly, fáradt, unott arcok mögött nagyszerű emberek lapulnak, csak talán még maguk sem tudják, hogy azok.
A kötetért köszönet a General Press kiadónak.

Dobos Attila

Fordította: Szigeti Judit
Kiadó: General Press
Terjedelem: 350 oldal
Megjelenés éve: 2023