Könyvajánló – Jodi Picoult: Csodalány

Alapvetően nincs baj velem. Elvégzem a munkám, nincs egetverő rendetlenség körülöttem, nem fejeltem el a fontos dolgokat. Kivéve, ha megjelenik egy új Jodi Picoult könyv…

A Csodalányt már azóta vártuk, mióta a Találj rám megjelent. Addig persze olvasgathattunk az Athenaeum Kiadó gondozásában új köntösbe csomagolt, régebben már kiadott Picoult könyveket. Mindegyik remek, időről időre érdemes is újraolvasni őket. (Tizenkilenc perc, Szívtől szívig, Törékeny, A nővérem húga )
A Csodalány egy hétéves kislányról szól, aki a beszédes nevű New Canaanban él a szüleivel, míg aztán egyszercsak rátalál az apukája szeretőjére a lakásukban. Az apuka elköltözik, az anyukájával él tovább, próbálva túllépni a dolgon. Mikor úgy tűnik, sikerül, kiderül, hogy Faith egy elképzelt barátot teremtett magának, aki nem más, mint maga Isten.
Ez így elég bizarrul hangzik, nem csak az édesanyjának, hanem az olvasónak is. Lássuk be, a maga vallásos sokszínűségével élő Amerika ilyenkor messze van. Biztos elgondolkodott, aki először olvas a szerzőtől, hogy jó polcról választott-e könyvet. A polc teljesen jó volt, még a megrögzült ateisták számára is.
A gyerek csodákat tesz, halott nagymamáját kelti életre, úgyhogy a koncra éhes vallási vezetők és a média azonnal ugrik is a sztorira. Az anya menekülni kezd a házuk elé zarándokoló embertömeg elől, de egy fura figura mégis mindig valahogy az útjába kerül. Ian Feltcher önmagát teleateistának valló sztár, akit az Egyesült Államok–szerte arról ismernek, hogy vallási csalásokat leplez le, mint valami fordított tévéprédikátor. A férfi egyrészt beleszeret Faith anyukájába, másrészt nem tudja hová tenni, hogy a megmagyarázhatatlan csodák, amikre a kislány képes, ott zajlanak a szeme előtt.
A történet fő szála egy gyermekelhelyezési per, amelyben az apa magának követeli Faith szülői felügyeleti jogát, és megvádolja a volt feleségét, hogy ő idézte elő a gyerek furcsa viselkedését egy kivetített Münchausen-szindrómával. Ezzel megindul érte a hajsza, és egyben a Picoult-tól már megszokott lélegzetelállító cselekmény. Amitől az ember hajnalig olvas, reggel még kicsit folytatja a buszon, aztán ha nincs nagy hajtás, előveszi a munkahelyén…
Ha más írta volna a könyvet, a fülszöveget olvasva le sem veszem a polcról. Idegen tőlem minden vallásosság, főképp az Államok agyba-főbe keresztény, kicsit álszent világa. És engem, aki pont annyira ateista, mint Ian Fletcher, mégis elbűvölt ez a történet. Visszahozott valami olyan misztikumot, ami ettől az anyagias, két lábbal a földön álló világtól fényévekre van. Magam is azon kezdtem el gondolkodni, miért is ne lehetnének stigmák a kislány kezén, és azt vártam, ki lesz a következő, akit csodálatos módon meggyógyít, vagy mikor fog a vízen járni.
De a könyv legérdekesebb hatása nem ez. Nem lesz tőle kicsit vallásosabb az ember, de vágyik rá. Vágyik arra, hogy elhihesse a földöntúlit, a csodák világát felnőttként. Hogy más legyen egy kicsit az, ami hihető, hogy átléphesse a könyv olvasásával a neveltetése, iskolázottsága által emelt határokat. Akar Istenben hinni, ha másért nem, hogy drukkoljon Faith édesanyjának, hogy hozzá kerüljön a kislány.
Egy könyvismertetőnek nem célja, hogy elmondja, hogyan zárul a történet. És jelen esetben nem is érdekes, hogyan zárul. Magával ragadnak a szereplők remekül kidolgozott jellemei, a pergő, tartalmas párbeszédek, és persze az egész történet. Kedvenc szerkesztő kollégám szokta mondani: ha Picoult ír egy telefonkönyvet, én kiolvasom. Nos, én is.
Borsos-Kőszegi Erika

Athenaeum Kiadó, 2015
567 oldal
Kötés: papír / puha kötés
ISBN: 9789632934518