Üdvözlet a 15 perces sztárok országából Üdvözlet a 15 perces sztárok országából - Üdvözlet a 15 perces sztárok országából Full view

Tüntetni fogok a tehetségkutató műsorok ellen. Majdnem biztos, hogy a cikkért minimum megköveznek, máglyára vetnek, vagy valami modernebb módszerrel tesznek el láb alól, ennek ellenére vállalom, mert vannak dolgok, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni

Üdvözlet a 15 perces sztárok országából

Tüntetni fogok a tehetségkutató műsorok ellen. Majdnem biztos, hogy a cikkért minimum megköveznek, máglyára vetnek, vagy valami modernebb módszerrel tesznek el láb alól, ennek ellenére vállalom, mert vannak dolgok, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A tehetségkutatók számomra most pont ilyenek.

Üdvözlet a 15 perces sztárok országából
Üdvözlet a 15 perces sztárok országából

Jön a tél és a hideg, nosza, üljünk be kereskedelmi tévét bámulni popcornnal, és mivel a hétvégék tehetségkutató műsorain kívül nem nagyon van más választék, nézzük azt. Nincs baj ezzel, kell egy bikicsunáj pár hónapra egy egészséges, felszabadult röhögéshez, és kellenek az új, tiszta hangok is egy elképedt, tátott szájú álmélkodáshoz. Illetve kellenének.

Minden bűnömet megvallom: én szerettem a tehetségkutató műsorokat. Leültem, néztem áhítattal, lázasan drukkolva a kedvenceimnek. Elmúlt. A jelenlegi tehetségkutatók mintha önmaguk paródiái lennének. Annak ellenére, hogy angol, amerikai mintára készülnek, licensz – vásárlással kerülnek adásba, valami mégis félresiklik.

Azt még ki lehetne bírni, hogy a feltörekvő majdnem – sztárokat olyan ruhákba csomagolják, hogy az ember nyel egyet és jobb esetben elfordul, vagy rájön, hogy jé, ez vicces műsor, milyen ostobán néznek ki… Előnytelen viseletek, érthetetlen extremitás.

Azt viszont már kevésbé, hogy egyetlen dolog tűnt el a tehetségkutató műsorokból: a tehetség maga. Érthető része a válogatásnak, hogy egy képernyőképes, nem kövér, nem kancsal, nem fogatlan jelölt lehet csak sztár. Na de hang nélkül?

Ilyen mértékű lázadozást a tehetségkutatók ellen még nem tapasztaltam, mint manapság. Az emberek közösségi oldalakon, boltban, vagy egy sör mellett szidják őket, ahol érik, külön portálok elemzik a rossz hangzást, a rémes öltözékeket. Kell ez nekünk?

Én nem állítom, hogy szombat esténként a Discovery Channel előtt ülve kell bámulni a halakat. Azt sem, hogy a ’60-as évek Táncdalfesztiváljain csupa tehetséges, szép művészi életpályát befutó énekes lépett fel. Az sem kérdés, hogy nem hever mindenki éjjeliszekrényén Dosztojevszkíj, és keveseknek telik színházra, mozira.

De van nekünk egy Caramelünk, egy Janicsák Vecánk, nyert tehetségkutatót bájos, középkorú, köpcös operaénekes, úgyhogy felmerül a kérdés: miért kell ez? Kinek kell ez? Külföldön ki tudott emelkedni Susanne Boyle és Paul Potts, pedig egyik sem az a kifejezett fotogén alkat, csak éppen tudnak énekelni.

Egy mázlink van: ezek az emberek eltűnnek a süllyesztőben, 15 perces sztárok lesznek. Füstös vidéki haknikban fognak fellépni, vagy még ott sem. Úgy emlékeznek majd rájuk, hogy „ja, az a hamis hangú, aki hupilila bőrszerkóban vonyította a kedvenc dalomat és elkapcsoltam”.

Persze híradót is azért nézünk, mert szükség van a mindennapi borzongás-adagunkra. A tehetségkutatók is lassan erre a szintre süllyednek majd. Szép lassan betöltik a paródiák helyét.

Tudom, ízlések és pofonok. Nekem ilyen az ízlésem, ezért várom a pofonokat.

Borsos-Kőszegi Erika

 

Written by acsi

Leave a comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.