PATCHWORK CSALÁD – HOGY LEHET EZT JÓL CSINÁLNI?

Nem szégyellnivaló, hogy a mai családszerkezetben jelen lévő „te gyereked – én gyerekem – mi gyerekünk” kulimász okozhat hatalmas zavarokat egy párkapcsolatban. Akik átélik, jobbára túl vannak már egy, vagy több váláson, viszik a gyereküket az új kapcsolatba, és kapnak ajándékba egy-két másik gyereket a párjuktól. Ebből lesz egy szép, színes mozaik – család, ami aztán vagy jól funkcionál, vagy sem. Az elején inkább érdekes: „Képzeljétek, új tesóm van.” – mondja a gyerek a suliban az összeköltözés másnapján, aztán később már nincs kedve arról beszélni a többieknek, hogy bizony meg kell osztoznia nem csak a sütis doboz tartalmán az új jövevénnyel, de néha még a szobáján is. Vacak ügy. De nem kell rögtön az elején feladni.

Minden új helyzetet meg kell szokni, különösen egy új családi formációt. Az első hetekben még mindenki igyekszik a jobbik oldalát mutatni, de aztán hazajön apa vagy anya fáradtan, az egyik gyerek bekap egy karót, mindegyik egyszerre növi ki a farmerját és kezdődik a ribillió. A konfliktushelyzetek nem törvényszerűek, de óhatatlanul előfordulnak. Csak lassan alakulnak ki az új szerepek, kinek mi a dolga, mit szabad és mit nem, és a stratégiai pillanatban valakinél eltörik a mécses, amikor rájön: ez a család nem ugyanaz, mint a másik, nem működnek a bevett szokások, el kell fogadni a másik rossz tulajdonságait is, nem szabad kivételt tenni a „te gyereked – én gyerekem” párbajban, és vékony jégen kell egyensúlyozni.

Van megoldás? Pár jó ötlet beválhat.

• Csak akkor hagyjuk, hogy partnerünk alapvető nevelési elveit érvényesítse, ha tartósnak ígérkezik a kapcsolat, és mi se gyúrjuk át az ő gyerekét a saját képünkre cserében.
• Hagyjuk és támogassuk, hogy a gyerek – mindegyik – találkozzon a távol élő szülővel. Ne mondjunk a másik szülőről ítéletet, hiába volt feleség az illető, vagy volt férj, aki ugye jó eleve nem lehet… Attól még a gyerek apja / anyja, ezt tiszteletben kell tartanunk.
• Próbáljuk mindenki faladatait úgy kialakítani, hogy senki se érezze, hogy túl van terhelve, vagy elvették az addigi személyes terét, nem gyakorolhatja a megszokott szokásait.
• Nem kell kötelező szeretet-oktatásokat tartani a gyerekeknek, és új családi fotóalbumot gyártani: sokkal hasznosabb segíteni, hogy elfogadják egymást, hangsúlyozni a pozitív tulajdonságokat és rugalmasan kezelni a balhésabb területeket.
• Nagy korkülönbségnél nem érdemes túl sok közös programmal erőlködni: a kicsi unni fogja, a nagynak meg ciki lesz. Már az is eredmény, ha a vasárnapi ebédre és a mamáékhoz össze lehet terelni őket.
• Ne zavarjuk össze a kisebb gyerekeket azzal, hogy két embert kell ezentúl apának /anyának szólítani, hadd tegye ezt ő maga meg, – ha akarja. Ha nem, talán akkor sem jött el a világ vége.
• És végül: ha a dolog mindenkinek, főképp a gyerekeknek rossz, és semmilyen behatásra nem javul, akkor mérlegelni kell, mi a fontosabb. A válasz, azt hiszem, egyértelmű.

A rossz hír az, hogy egy család összekovácsolódásához két év kell általában. A jó pedig, hogy okosan és előrelátóan együtt élve ez jelentősen csökkenthető.

Fischer Eszter: Modern mostohák c. könyvében többet is olvashatsz a témáról, és remek tippeket ad a könyv, mielőtt végképp feladnád.

Borsos – Kőszegi Erika

pszichológus