Bűnösek-e a vágyak?

Bűn–e a reménytelen vágyakozás? Vajon tönkre teszi-e a lelket a szerelem, aminek a tárgya elérhetetlen? A plátói, soha be nem teljesül. Számtalan esetben feltették már a betegeim ezt a kérdést. A legtöbb esetben a válaszom mindig az volt, hogy nem, nem az.

Életünk során többször is előfordul, hogy olyan emberbe leszünk szerelmesek, akit nem is ismerünk jól, ilyenkor inkább a szerelmet szeretjük érezni, képzeletben felruházzuk szerelmünket olyan tulajdonságokkal, ami heves vonzódást vált ki belőlünk. Persze mindezt nem szabad összetéveszteni a kamaszos rajongással egy színész iránt, Brad Pittről azért sejtjük, hogy nem fog Hollywoodból iderepülni a karjainkba. Plátói szerelem inkább a kutyát minden nap arra sétáltató, átható tekintetű férfi, a boltos fiú, aki mindig kacsint, amikor leméri a savanyú káposztát, és a kolléga a harmadikról.

A plátói szerelem alatt azt a szerelmet értjük, amelyik nem teljesedik be sosem. Többnyire egyoldalú, de lehet kölcsönös is. Eredeti jelentése azonban más, a platóni szerelem azt jelölte, amikor egy idősebb férfi tanította a fiatalabbat filozófiai, kulturális és szexuális szempontból. Platón, görög filozófus Lakoma című művében írt erről, és egy áthallás útján keletkezett a plátói szerelem szókapcsolat, amely alatt mára a viszonzatlan szerelmet értjük.

Többnyire a nők sajátossága ez, vagy csak mélyen hallgatnak róla az urak. Persze a nők jóval romantikusabbak, mint a férfiak, bár a férfiak aligha szerelmesebbek, inkább csak magukban élik meg az álmodozásaikat. A nőknek, akik a plátói szerelem hálójában vergődnek, nincs szükségük arra, hogy visszajelzést kapjanak arról, szereti–e őket a másik. Így aztán nyugodtan lehet szeretni őket tovább. Elképzelni, mi lenne, ha. Álmodozni egy ölelésről, egy csókról. A legjobb az benne, hogy nincs semmi kockázat, mert nem leszünk sebezhetőek, ha nem adjuk ki magunkat, ez pedig komoly biztosíték arra, hogy megmaradjon a boldogság állapota. Elég az is, hogy ez a szerelem van, létezik.

Feltehetően ezért népszerűek méltán a dél–amerikai szappanoperák, és ezért ülnek be száz darabos papír zsebkendő csomagokkal a hölgyek egy-egy romantikus filmre. Nincs ezzel semmi baj, míg kórossá nem válik ez az állapot. Mert ha az élet egyhangú, ha más nem szeret, nem hiba figyelni a kutyát sétáltató férfit, vagy bezsebelni a bókokat a közértes fiútól. A kóros állapot az, amikor azt hisszük, alaptalanul, hogy a szerelem viszonzott. Az reményt táplál, aminek nincs alapja, és a reménytelenül és eseménytelenül telő idő depresszívvé tehet.

Van egy remek film, Audrey Taotou főszereplésével, Szeretni bolondulásig a címe. Klinikai tanulmánya a reménytelen, viszonzatlan, és tévesen viszonzottnak vélt szerelemnek. De szerencsére nem ez a gyakoribb.

Igenis a plátói szerelem kell. Felvesszük tőle a szebbik ruhánkat. Lehet várni a napra, a pillanatra, amikor megjelenik a nagybetűs Ő. És ha nem jelenik meg, még a plátói szerelem fájdalma is jó. Érzelmi üresség, sivárság ellen hat, feltölt, elvarázsol, és persze – elmúlik. De amíg van, addig valahogy kékebb az ég, szebbek a dalok és színesebb a világ. Hát nem megéri?

Borsos-Kőszegi Erika
pszichológus

fotó: filmkatalógus. hu