ANYA-LÍZIS 27.: Arról, hogy hogyan készüljünk fel… a mire is?

Óóóóó…, ez a legszebb állapot egy nő életében – révedt néhány ismerős/rokon/barát a messzi, kietlen távolba, mikor közöltem velük, hogy gyereket várok. Igazat adtam nekik, mert kivonva a mondatból a hátfájást, a medencecsontok önmagukat táguló világegyetemnek képzelő helyzetét, a lábödémát, szédülést, alváskényszert, farkasétvágyat, állandó fajanszhoz futkosást és még azt a két A/4-es papírra vígan felférő listát, amit most nem sorolok el, mert úgysem fontosak. Ugyanis boldog voltam és a legszebb állapotban ugyebár.

Hogy még szebb legyek, és főleg okosabb, jelentkeztem a kórház születésfelkészítő tanfolyamára. Akkoriba fordultunk a 21. századba, én pedig haladni akartam a korral, amely éppen azt diktálta, legyünk felkészültek. Így elolvastam és végig borzongtam fél tucat terheskönyvet és előzetesen körbejártam leendő gyermekem apukájával a szülőszobát is, ahol a „Van kérdés, kedves szülők?” fejezetnél ő bátran jelentkezett és lelkesen érdeklődött, hol lehet rágyújtani.

A tanfolyamon heti egyszer meditálni, relaxálni és lélegezni tanultunk. Utóbbival úgyis problémák akadtak, nevezetesen, hogy a hasamtól nem fért el a tüdőm. Az irányított meditációt hatvanas hölgy vezette, hóna alatt egy MK27-es magnóval. Abból lágy, ámbrás cetek fújtatásával és sirálycsapkodással vegyes patakcsobogást játszott le mintegy öt percben és felszólította a hat pocakos asszonykát és kapcsolt férfirészeiket, hogy na, most aztán heverés a matracokra és tessenek meditálni, mert utána erről fogunk beszélgetni.

Képtelen voltam lazulni. Szúrt, feszített, bökött, zavart minden. Mellettem egy anyuka a másfeledik perctől már horkolt, de csak míg a hölgyemény hatalmas csattanással ki nem lőtte a patakcsobogást. Tehetsége szerint mindenki ülésbe vergődött, hogy megbeszéljük a tapasztaltakat.
– Kezdjük talán Önnel, kismama – bökött felém kedvesen a hölgy.
– Öööö, igazán sajnálom, de bealudtam – hazudtam szemrebbenés nélkül. Utánam még vagy öten vallották ugyanezt. A hölgy láthatóan bosszankodott, kár az ilyenekbe meditáció, mondta a tekintete, nyilván a hazavitt terhesvideókon is behorkoltak a főcím után. Egyedül az én párom mutatkozott közlékenynek és elmesélte, egy szőlőlugasban járt egy szép, napsütéses délutánon és azt képzelte, hogy ő szőlőkaró, amelyre leendő gyermekünk indaként felcsavarodik. Láttam a hölgyön, hogy gondolatban sorba veszi a leggyorsabban elérhető pszichológusok telefonszámát.

Nem akart hazaengedni minket, míg nem produkálunk egy tisztességes, beszélgetős csoportdélutánt. Megint le kellett feküdnünk és nagyon, nagyon koncentrálnunk arra, hogy a bal lábunk elnehezedik. Elvizesedett, bedagadt bokáinkkal ezt nem volt különösebben nehéz kivitelezni, s most én is nagyon igyekeztem. Láttam felhőket, fényt az alagút végén…fogalmam sincs. És arról sem volt, mi a fenét fogok majd mondani, ha rám kerül a sor.
– Akkor talán kezdjük Önnel, apuka – szemelte ki leendő gyermekem apját a hölgyemény, ám ő zavartan hallgatott.
– Talán elaludt Ön is?
-Öööö, igen…
– Gondoltam…- sóhajtotta a hölgy, aztán kiszemelt valaki mást. Te, figyi csak!, sutyorogta ekkor a fülembe a párom, nem aludtam el, de olyan álomképem volt…Képzeld, egy mezőn, egy nagy fa alatt bújócskáztunk a gyerkőccel, erre megjelent a mező szélén ez a fapina és ránk parancsolt, hogy azonnal menjünk le alfába. Erre én elkezdtem az egyik irányba csavarni a fejét és a testét a másikba, míg egyszer csak cupp, lejött neki a feje….Hát ezt csak nem adhattam elő…

És soha többé nem mentünk szülésfelkészítőre.

Kocsis Noémi