ANYA-LÍZIS 41.: Pinokkió, minden mennyiségben

Két és fél, három éves korunkban kezdünk el hazudni, e tényre éppen pár napja találtam rá, miközben azon polemizáltam, a Törpe mindjárt három éves, ismét egy nagy szülinapi partit kell majd rendeznünk. Gondoltam, játszok egy kis pszichológust, úgyhogy a nappali sarkában heverő kenyérdarab hogylétéről és odakerülésének előidézőjéről kezdtem érdeklődni a kiskorúak körében.

A Legnagyobb állította, hogy ő aznap még nem is evett pékárut. (Ez kapásból az évezred csúsztatása, reggel én magam láttam egy császárszemlével settenkedni. Bár az is lehet, hogy az tegnapelőtt reggel volt, ugyan, ki emlékszik minden apró-cseprőségre?)
A Középső szerint „na én aztán biztos nem”. A Törpe lerendezte azzal, hogy ő most inkább Túrót Rudit kér, kenyeret nem óhajt fogyasztani. (Cseles, roppant cseles.)
Némiképp megnyugodtam, hogy legalább még ő nem hazudik, és tényleg annyira kiskorú, hogy a kérdést sem fogta, de a szörnyű gyanú rögtön be is fészkelte magát anyai szívembe:
Uramatyám, ezek összejátszanak a hátam mögött!!!!
A mesebeli Kisgömböc végtelen befogadóképességét is kikezdené azon mondatok száma, amelyek úgy kezdődnek: Nem én voltam! Pedig, ha tudnák, hogy mindennapos, apró-cseprő hazugságaink 54 százaléka lelepleződik – bizony-bizony -, akkor dehogyis állítanák, hogy ők elvitték a tornacuccukat reggel az iskolába, de érdekes és teljesen rejtélyes módon az valahogy hazasétált, s nincs más, elfogadható magyarázat arra, miért heverészik a szobájuk sarkába odahajítva. És nem próbálkoznának azzal, hogy a tízes csomagolású édességben mostanában olyan lehetetlenül vannak elrendezve az egyes darabok, hogy a szegény, megtévesztett kisgyermek kénytelen megenni egyszerre két darabot, amiket pajszerral sem lehetett szétválasztani, igenis.
És azzal sem hozakodnának elő, hogy most olvasták az interneten, hogy a sóska és a brokkoli butít.
A férfiak a magasságukról és a keresetükről hazudnak a leggyakrabban, a nők a súlyukról és a korukról, a gyerekek pedig – mindezek hiányában – az ellenőrzőjük pillanatnyi földrajzi helyéről. Mi, felnőttként a leggyakrabban a következő mondatot hazudjuk: „Kösz, jól vagyok…” – na, a gyerek legalább ezzel nem próbálkozik. Ő konkrétan az arcomba mondja, hogy baromi szar napja van a baromi rossz anyja miatt, aki – írd és mondd – nem engedi el moziba 11 évesen az X-Men sorozat legújabb epizódjára. Mikor teátrálisan felsóhajtottam, „atyavilág, te kölyök, milyen sanyarú is a te sorsod, Copperfield Dávid hozzád képest megnyerte a lottóötöst”, akkor bánatosan legyintett:
– Tudnék mesélni, Anya.
Elhittem neki. Már csak azért is, mert mondta és nem írta. Mert hogy írásban hajlamosabbak vagyunk hazudni, mint szóban, tudjuk: a súlyunkról és a korunkról, blablabla. Amúgy meg nézzünk a sminktükrünkbe szívünkre tett kézzel: Nem azt állítottuk a múltkor a legnagyobb meggyőződéssel, hogy ezen a hétvégén most már tutira elvisszük a gyereket a kalandparkba? És nem vetettük oda könnyelműen, hogy másnapra megadjuk azt az ezrest, amit szívünk magzatától kértünk kölcsön a zsebpénzéből, hogy megvehessük kedvenc női magazinunkat?
Mi sohasem füllentünk?
Sosem vetítünk?
Tényleg?
Soha?
Még ennek az utolsó kérdésnek a megválaszolásakor sem?

Kocsis Noémi