ANYA-LÍZIS 81.: Az elismerés ereje

A lány egy gyűrött papírdarabot nyomott a kezembe minap, miszerint menjek én ebbe és ebbe a galériába, mert lesz ott egy kiállítás az iskolai munkákból, ott lesz az övé is köztük, mert ő is Az év alkotója lett az iskolájukban. És lesz még egy díjátadás is, ahol ő is kap valami apróságot, egy oklevelet, meg egy színes ceruza készletet, végül is mindegy, mit, mert nem az a lényeg. Ezt így egy szuszra eldarálta és már szaladt is cipőt húzni, mert fél 8 volt és indultak suliba, én meg ültem a cetlivel a kezemben és úgy éreztem magam, mint az ő korában, fél órával torokgyulladás előtt.
Fojtogatott valami, de most valami jó érzés.
Persze az is, szerintem zseniális kölyök, no de én az anyja vagyok és világosan látom, hogy akár hozzám képes is mennyire zseniális, de hogy ezt ötödikes korára végre más is észre vegye a szűk családon kívül, ez egészen újszerű esemény. Hozott haza korábban is tök jó rajzokat, nagy humorral rajzolt alakokkal, de sosem kapott értük különösebb elismerést, el is könyveltem magamban, hogy egyeseket akkor is elkerülnek a dicséretek, ha újra felépíti a Tadzs Mahalt a mostani Tadzs Mahal mellé, csak mondjuk só-liszt gyurmából, nem tudom, szerencse kérdése-e mindez, vagy csak valaki valahol úgy gondolja, nem kell annyira dicsérgetni az embert, még elbízza magát és elkezd Istent játszani.
Nem tudom.
Ültem még egy kicsit a cetlivel a kezemben és eszembe jutottak a saját nem-dicséréseim. Könnyű préda ilyenkor az ember gyerekkora, már nincs az a belső tűzfal, ami ezeket az érzéseket a gyermekteleneknél még lefojtja, hogy úristen, mennyire jó lett volna, ha engem is elismernek annak idején a környezetemben lévő felnőttek, legalább úgy, mint amennyi most a lányomnak jut.
Ezt már csak azért sem mondhatnám, mert szerintem neki sem jut annyi, amennyi a megérdemelt.
Mert nagyon kell figyelnem, hogy már túl felnőttként ne mondjam azt neki, hogy „szuper jó, hogy az év alkotója lettél, de még jobban örülnék, ha ugyanekkora lelkesedéssel takarítanád ki azt a szobádnak látszó szamárfészket”. Vagy: „csúcs, hogy ötös lett a kötélmászásod, de az lenne az igazi, ha magatartásból is kapnál végre valami hasonlót.”
Nagyon kell ügyelnem, hogy el ne rontsam a megdicsérését. Hogy ne adjam tovább, amit és ahogy én kaptam. Hogy örvendetes és tényleg jó, hogy ötödikesen én így szeretek fogalmazni, meg minden, de novellácskák írogatása helyett sokkal jobb lenne matekpéldák megoldásával foglalkoznom, úgy többre vinném, így meg semmire sem fogom.
Oda kell figyelnünk a dicséreteinkre, főleg azokra, amelyeket mi adunk a gyerekeinknek. Nagyon jó volt így, a cetlivel a kezemben ücsörögni és rádöbbenni ezekre, hogy mennyire törékeny damilon rezeg az ember önbecsülése, s ha megsértődve elröppen ez a madárka, talán sohasem száll vissza többé hozzánk.
Elnéztem őt, az ötödikest, picike, törékeny, alkotó ember, hatalmas erővel, mosolyogva. Sikeres, önmagáért. Ritka kegyelmi állapot.
Egy gondosan kiválasztott és hosszasan csomagolt cserepes margarétával a hónom alatt vártam rá a galéria előtt, egyre jobban dagadt bennem a büszkeség. Magához szorított, én is őt, kettőnk között préselődött a margaréta, hoztam neked virágot, nyögtem ki szerencsétlenül, mégse bőgjek már a díjátadóra érkezett impozáns, költözött szülői kompánia kellős közepén.
És egymásra szuszogásunktól fel-felpöndörödött „Az év alkotójának – csók, Anyu” szöveggel teleírt papírdarab.

Kocsis Noémi