ANYA-LZIS 38.: Hogyan verjünk könnyen, gyorsan kistestvért? – (rövidített szaktanfolyam)

Elsőszülöttem alkalmanként (nem gyakran, havonta úgy kétszer-háromszor) panaszosan búgó hangon megkérdezi, miért tettem tönkre az ő zsenge életét egy „ilyen hülye testvér” megszülésével?

Ilyenkor javallott a pszichológiai hadviselés:
– Miért, milyen testvért akartál volna inkább?
– Hát nem lányt, az tuti. Inkább öcsém lenne.
Báránytürelemmel felhívom a figyelmét, hogy minő véletlen, öccse is van, de neki a szeme se rebben.
– De az lenne jó, ha fiú következett volna utánam és nem lány.
Mondom neki, hogy mi viszont akartunk lánygyereket is (bár nevezett szobájában a szétdobált holmik mennyiségét tekintve e döntés olykor erősen megkérdőjelezhető, valóban). Majd sunyi módon beviszem a döntő ütést:
– Különben is: kivel verekednél olyan jókat, naponta kétszer? Kit vágtál volna igazi kalapáccsal fejbe pár évvel ezelőtt, ha nem lenne egy ilyesmikre alkalmas, jó kis húgod?
– Ez igaz…

Úgy bő három évtizede az öcsémmel, akivel ugyanolyan korkülönbség van köztünk, mint az én gyerekeim között, ugyanígy csépeltük egymást laposra napi rendszerességgel. Igazi keményfejű panellabancok voltunk, de annyira mégsem keményfejűek, hogy ne kössünk ki mindketten a balesetin: nekem a szobában kergetőzés közben tört be a fejem, mert belegabalyodtam a szekrény tetejéről a padlóra lógó óriás filodendronba, amit magamra rántottam. Az ő feje sem úszta meg: addig veszekedtünk az utcán, míg mérgemben fejbe nem csaptam néhányszor a dzsekimmel, aminek a cipzárja hosszan felszakította a fejbőrét.
A szüleinknek nagyon könnyű dolguk volt: lényegében sosem kellett ránk kezet emelniük, azt lelkiismeretesen elintéztük egymásnak mi. Játszható játékunk alig volt, püföltük egymást mindennel. Leszakadt plüssállat-farkak és lapokra szakadt mesekönyvek mesélhetnének erről napokon át, ha tudnának.

Az én két nagyobbam mára egészen működő bunyórendszert alakított ki.
1. Tök mindegy, hogy mikor és hol robban ki egy verekedés, az tuti, hogy mindig a másik kezdi.
2. Tök mindegy, hogy miért kezdi a másik, hiszen az egyik úgysem adott rá okot. Éppen ártatlanul dalolgatva bárányfelhőket számlált, vagy csendesen azon elmélkedett, milyen szép is tud lenni egy darab takony, ha nem a saját kabátunkba töröljük.
3. Dehogyis bántotta ő a másikat, csak érzékenyen reagált egy provokációra.
4. Az ellenérdekű fél mindig hazudik.
5. Az ellenérdekű fél egy sunyi sertés, különben is „csak neked akartam segíteni, Anya!”
6. A másik mindig nagyobbat üt.
7. A másik olyan hülye, hogy még megverni sem érdemes. Hogy mégis megkapja az aznapi betevőt, azt köszönje annak, hogy a testvére szeretné emlékeztetni rá: ő annyira hülye, hogy még megverni sem érdemes.

Minap nagy visításra mentem be a szobába. Szép összefogásban verték a legkisebbet. Nem nagyon, csak éppen hogy. Annyira azért igen, hogy zengjen tőlük az egész ház. Legorombítottam őket a sárga földig, hiszen mégiscsak, a legkisebb még három sincs, ergo verni való alig van rajta, micsoda dolog ez.
Nagy bűnbánóan elszepegték, az egész azért kezdődött, mert a Kicsi összerugdosta őket. Ugyanis elvették a piros autóját. Azért vették el, mert ő meg eldugta a tévé távirányítóit. De azért dugta el, mert a két nagy nem akart vele játszani. Ők pedig azért nem akartak játszani, mert a Kicsi hozzájuk vágta a piros autóját.

Úgy döntöttem, legyen döntőbíró, akinek két anyja van. Én meg inkább jelentkeznék valami távoli szigeten, egy békés, nyugodalmas baromfitelepre, ahol csak olyan volumenű kérdéseket kell tárgyalni, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás…

Kocsis Noémi