Maradjunk barátok…

Mintha azt mondanák, megdöglött a kutyád, de azért megtarthatod…Lehet szó egyáltalán barátságról egy kihűlt szerelem után? Idővel talán.

A kapcsolatok többnyire úgy érnek véget, hogy az egyik fél véget vet nekik, vagy kikényszeríti a szakítást. Tehát számoljunk: egy ember, aki még szeret, mindig marad. Ő az, aki gyászol, mert ugyanolyan veszteséget él át, mintha meghalt volna valakije, ugyanazok az érzések kavarognak benne, mint egy gyászoló emberben, persze változó intenzitással. És mivel tényleg elvesztette a másikat, ezt a fajta gyász-reakciót komolyan kell venni a részéről. Csak a legkétségbeesettebb szerelmes gondolja azt, hogy valóban kell a távozó fél barátsága, ha már a szerelme nem elérhető. De akkor még ő sem tudja, hogy barátságról szó sem lehet.

Ragasszuk össze másképp

A szerelem-puzzle nem rakható össze barátság kirakóvá. A széttört darabokat össze kell söprögetni, és nem kell feltétlenül építeni valami mást belőle. Persze nem azt állítom, hogy az évekig remekül működő kapcsolat felbomlását követően át kell menni a túloldalra és elfordítani a fejünket, csak éppen nem hiszek a szerelmet követő barátságokban. Még ha az idő gyógyított is be sebet, valahol mindig megmarad a szerelem utóíze, bevillan egy emlék, és az pont elég, hogy elrontsa a dolgot.

Mit csináljak a kezemmel?

Mert régebben még hozzá lehetett érni a másikhoz, megengedett volt a késő esti telefon, vagy az, hogy felugrunk egy tál süteménnyel. De hová vezet innen út? Hozzáérni nem lehet és nem is kell, felugrani meg nem illik, marad tehát a kínos témakeresés a közös társaságban, mert azért az mégse járja, hogy azt kérdezgessük, ki fekszik reggelente azon a párnán, amin addig mi szoktunk, és hogy neki is hosszú-e a haja, és ugyanaz-e a becézése. Mert erre vagyunk a legjobban kíváncsiak.

Most ugorjak, vagy ne?

A szeretett lény távozása után sokan ugranak fejest egy másik kapcsolatba, lehetőleg azonnal. Ennek ezer oka van.  – Majd én megmutatom, hogy nem is szenvedek miatta. Kellek én másnak is. Csak nem leszek magányos, azt nem lehet! Mit szólnak a többiek? – Az a baj ezzel, hogy nem olyan az új kiválasztott szeme, haja, mosolya, érintése, pedig mi azt keressük. És azt gondolom, kár egy vétlen harmadikat annak kitenni, hogy pár nap, vagy pár hét után rájövünk, hogy alapvetően semmi baj vele, csak nem az a régi…

Közhely, de az idő tényleg minden sebet begyógyít

Legalábbis kevésbé ömlik belőle a vér. Mindenkinek van legalább egy olyan volt szerelme, aki ha most belépne, eldobnánk érte mindent, vagy azt hisszük. Ha el is dobjuk, többnyire kiderül, hogy a régi fénylő kristály már csak kopott üvegdarab. Mert van ugye az a dolog a töltött káposztával, amit szoktak ilyenkor emlegetni: vagyis hogy csak az jó felmelegítve. Úgyhogy akkor már inkább a szenvedés, amivel viszont az a baj, hogy sokan nem tudják róla, hogy hasznos is, és szükséges is. Aki nem gyászolja meg az elmúlt párkapcsolatot, az lezárni sem tudja azt. Tehát nem mazochista fénykép-bámulásra buzdítok, csak azt mondom, hogy a szerelmet ugyanúgy ki kell heverni, mint a náthát, csak az utóbbi kicsit tovább tart. Mert az az ostoba lélek rosszabbul van összerakva, mint a torok és az orr-nyálkahártya. Aki meg tudja szenvedni a szakítást, ad időt a fájdalom csökkenésének, annak van egyedül esélye, hogy csak a jó emlékek maradjanak meg benne, és idővel tényleg azt mondhassa: barátok maradtunk.

Borsos-Kőszegi Erika

pszichológus