Roger Waters eljött és ledőlt a fal

Eljött hozzánk egy lassan 70 éves zenész, dalszerző, bemutatott egy 34 évvel ezelőtt megjelent albumot, és elérte, hogy sok kemény magyar forintot fizessünk azért, hogy 5 percig nézzünk egy falat, ami mögött játszik egy zenekar. A legszebb az egészben, hogy mindezt akár már ma este szívesen megismételném.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az ominózus 5 perc a „II. felvonás” első dalát foglalja magába, és sem előtte, sem utána nem volt hiány néznivalóban.

Vasárnap este hat óra körül értünk a helyszínre a bátyámmal – akinek köszönöm, hogy részt vehettem az eseményen. Még nem volt szardíniás dobozt idéző a tömeg, de folyamatosan érkeztek a nézők, a szemerkélő eső dacára. A stadionba lépve szembesültünk azzal, hogy a színpad kétharmada már befalazva várja a show kezdetét. Fantasztikus technikai apparátus volt felcuccolva a deszkákra és fölé és mellé és elé… és egyáltalán: lenyűgözött a látvány, pedig a zenészek még sehol sem voltak ekkor. Egy morzsányi kétely sem maradt az emberekben, hogy hamarosan valami olyannak leszünk a részesei, ami valóban egy életre szóló élménnyel gazdagít minket.
Negyed kilencre megtelt a Puskás-stadion, és felcsendült a The Wall!
Minden hang kristálytisztán szólt, a dalok közben folyamatos vetítés tette még grandiózusabbá az előadást, mi, nézők pedig megbabonázva élveztük a csodát.
Roger Waters az első zenei blokk után magyarul köszöntötte a közönséget, de nem pusztán annyit mondott, hogy „Jó estét, Budapest!”, hanem nyolc tíz mondatba foglalta, hogy köszöni, hogy itt lehet, majd elmondta, hogy a koncertet Jean Charles de Menezes emlékének ajánlja, egy olyan fiatalembernek, akit 2005-ben angol rendőrök tévedésből lőttek agyon Londonban, mert terroristának nézték, valamint külön tapsot kért a magyar gyerekkórusnak. Majd még viccelődve hozzátette – már angolul -, hogy hogyan vagyunk képesek egész nap ezen a nyelven beszélni.
Ezután folytatódott az, mi szem-fülnek ingere. Az amúgy is magas szintű előadásban számos csúcspont volt, mint például az Another Brick In the Wall (I-III), Hey You (ez az a dal, amikor a zenészek a fal mögött játszanak), Is There Anybody Out There?, a zseniális gitárszólóval megáldott Comfortably Numb (ezt a dalt már a felépült fal előtt adta elő a zenekar), valamint az őrület legmélyebb bugyrait bemutató Run Like Hell, ahol Roger Waters egy fasiszta diktátor bőrébe bújva ontotta az „ólmot” és a gyűlöletet a közönségre.
De ez valóban csupán néhány dal a katartikus élményt adó szerzemények közül.
Az előadás közben (vagy az album meghallgatásakor) végig furcsa kettősség van az emberben: egyrészt a boldogság, hogy hallgatóként részesei lehetünk egy halhatatlan alkotás varázsának, másrészt a szomorúság, hogy Floyd története ma is épp olyan aktuális, mint 1979-ben, a mű keletkezésekor. A háborúk, a terrorizmus, az emberi lélek sötétsége ugyanolyan kegyetlenek és értelmetlenek, mint századokkal ezelőtt… csak sajnos a pusztító fegyverek azóta még nagyobb mészárlásra képesek.
A koncert utolsó dalát a tizenkét zenész hétköznapi ruhákban, nem az addig használt hangszerekkel adta elő, mintegy ellenpontozva az addigi monstre előadást, s ezzel visszapottyantva minket abba a világba, ahonnan két és fél órányi kimenőt kaptunk.

Miután az utolsó zenész is elhagyta a színpadot, a tömeg még néhány percig tapsolt, bár tudtuk, hogy itt nem lesz ráadás, ez nem az a koncert. Aminek meg kellett történnie, már megtörtént, és ettől többet senki sem kívánhatott.

Dobos Attila

Helyszín: Puskás Ferenc stadion
Időpont: 2013. augusztus 25.