Verset olvasni karácsonykor is jó. Adyt különösen.

A következő napok masszív ünnepléssel telnek, ilyenkor csak nagy ritkán kerül elő a költészet. Kevesen olvasnak verset, és akik olvasnak, azok is azt mondják, hogy egészen más körülmények, túl sok idő és túl nagy nyugalom szükséges a versolvasáshoz, a befogadáshoz, a „csodák föntjére följutáshoz”. Ez érthető, talán így is van, de próbálkozni azért szabad.

Legyen idén Ady, mert ebben az évben (is) ő és A hosszú hársfa-sor (1913. júliusi a vers, megjelent a Ki látott engem? c. kötet ’Az elveszett családok’ ciklusában, 1914-ben) volt legtöbbet a fejemben, általában szorongásoldóként mormolom magamban. Kicsit még optimista is ez a szöveg, hogy hárson virág, meg lesz vasúttal érkező, sőt, csók is annak, aki várja – persze kicsit bezavar az a tegnapelőtt.

Ám hiába adja magát két híres vers: a Kis karácsonyi ének A menekülő Élet kötet ’Istenhez hanyatló árnyék’ ciklusából (megjelenés: 1912) és a Karácsony – Harang csendül, ami 1898-ban – Ady ekkor 21 éves – jelent meg a Debreczeni Hírlapban, nem lenne igazán találó, mert bármilyen jól összerakott, kimunkált szövegek is, Ady ezeknél messze újítóbb volt. Noha ő azt mondja az olvasónak, hogy Vajda meg Petőfi az előd, de ez nem annyira fontos, hiszen a nyelvi eszközeit, a formai elemek újszerűségét tekintve páratlan. Ahogyan izgalmas a testiség erős jelenléte, ábrázolása a szerelmes versekben, megkapó az is, milyen végletesen szeret: mennyire más a Léda-szerelem és a Csinszka-szeretet; az egyikkel felborzolt tollakkal, csókokkal, szerelmesen az avaron, a másikkal meg riadtan várva, kézen fogva és vénülve, kissé lemondón. De ez csak az egyik oldal. A 41 éves korában meghalt költő összegyűjtött verseit végigolvasva a kiválasztottságtudat (amit szokás azzal összekötni, hogy mindkét kezén hat ujjal született, furcsa fülekkel, rossz látással, gyenge lábakkal), és az istenes verseiben megjelenő erős személyesség is az újítást igazolja, s talán csak politikai-társadalmi tematikájú versei mutatnak egyfajta hagyománykövetést. De most ez mindegy, most karácsony van.

Íme a vers, ami 110 éve, 1906-ban jelent meg először.

Ady Endre: Egy jövendő karácsony

Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: „Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
„Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?”
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Ma Karácsony van, Karácsony.”
És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Hiszen én még sohse éltem.”
És hörögve mondom én majd:
„Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
„Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”

És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

Legyen a karácsony valamilyen, de karácsony. Amennyire csak lehet, amilyen körülmények között lehet, már csak azért is, mert ilyenkor általában együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk vagy szeretni próbálunk, és/vagy akik szeretnek vagy szeretni próbálnak minket.

 

Forrás és fotó: Magyar Narancs