Könyvajánló: Kevin Powers: Sivatagi madarak

„Korábban úgy gondoltam, az embernek meg kell öregednie, mielőtt meghal. Még mindig úgy érzem, mintha volna ebben némi igazság, mert Daniel Murphy megöregedett abban a nyolc hónapban, amíg ismertem”

– mondja Bartle közlegény, a könyv egyes szám első személyű elbeszélője a katonatársáról, akinek tragédiája a szemünk előtt bontakozik ki, míg végül egy borzalmas végkifejletben zárul le. És ami döbbenetes, az az, hogy én mint olvasó teljességgel átérzem az idézett mondat súlyát, pedig soha nem kellett testközelből megismernem a háború borzalmait. A narráció annyira embertelenül mély, hogy minden mondata egyre lejjebb húzza az olvasót, de valamiért mégis végig kellett, végig akartam olvasni a könyvet.
És nem is a harci jelenetek sokkolnak igazán, hanem a főszereplő lelkébe zajló dráma.
A két idősík használata szinte plasztikusan érzékelteti, hogy egy úgymond normális, hétköznapi fiatalból, mint válik kiégett huszonéves öreggé valaki, akit a háború kíméletlensége, értelmetlensége magához láncol. Mert sajnos Bartle nem szakad el a seregtől akkor sem, amikor leszerel, és hazatér az otthonába. Már nem találja a helyét, képtelen folytatni az Irak előtti életét. Szinte vágyja a katonai igazságszolgáltatást, amiről azonban valahol belül ő maga is tudja, hogy csupán porhintés.
A Sivatagi madarak háborús regény, én azonban nem tudom eldönteni, hogy az irakiak és az amerikaiak közötti konfliktus vagy a Bartle lelkében dúló harc a borzalmasabb. Az viszont bizonyos, hogy a háború, bármilyen háború csak romokat és emberi roncsokat hagy maga után, megoldást, megnyugvást soha nem ad.
Az egész könyvet átjárja Bartle közlegény önvizsgálata, ami a történet előrehaladtával mindinkább a reménytelenség és a közöny sötétjébe vész. Pedig milyen jó is lehetne ez a világ, ha az ember, mondjuk pusztán az intelligenciájának köszönhetően jutna el arra a pontra, hogy olykor önvizsgálatot tartson.
Nagyszerűen – nemegyszer szépirodalmi nyelvezettel, máskor pedig a nyers egyszerűség hangján – megírt regény, vagy inkább lírai vallomás – ahogy a fülszövegben is szerepel – a Sivatagi madarak, még ha nem is kapunk teljes képet az iraki konfliktusról. Nem is kaphatunk, hiszen Bartle személye a kulcs; mi, olvasók pedig mintha egy katonai távcsövön keresztül szemlélnénk a leírtakat. Amíg Bartle gondolatai, cselekedetei és az osztag mindennapjai élesen, olykor igen naturálisan vannak megjelenítve, addig a „távcső” látómezején kívül zajló események csupán utalások és sejtések halmaza.
Végül álljon itt az a rövid rigmus, ami a könyv mottójaként szolgál, és ami nagyon jól érzékelteti a Bartle lelkében zajló konfliktust, az igényt a szépre… amit a háború kegyetlensége oly hatékonyan zúz porrá.

„Sárga csőrű
Sárga madár
Ült az ablakomba
Becsaltam
Egy kis kenyérrel
Aztán szétvertem
Azt a kibaszott fejét…”

Dobos Attila

Kiadó: Athenaeum
Megjelenés éve: 2013
Terjedelem: 219 oldal