Kalandok Trabanttal

Van itt ez a fiú, Barna, aki, ha beszélni is úgy tud, mint írni, bármelyik stand up színpadán is megállná a helyét. Eddig a Pesten hallottam csoportot boldogította, reméljük, azután minket is fog. Jöjjön hát a Trabant sztori…

Nincs is annál hangulatosabb, mint amikor a haverokkal beültök egy rozoga autóba és vidáman belepöfögtök a naplementébe. Aztán meg a faluvégi rekettyésbe.
A nyári szünet elején Cece barátom vidáman újságolta, hogy ők bizony a tél folyamán kipofozták a fater pajtában rothadó Trabantját, és az újra útra kész lett. De csak mellékutakra kész, persze. (Apuval készítették, lehet vele gyakoróni)
– Hallod má, Barna, gyere má el, kimegyünk a verdával a határba meg mindenfelé!
– Tök jó, Cece, de nem várhatnánk az öngyilkossággal nyár végéig? – Na most, Cecéről tudni kell, hogy olyan szétszórt, mint a hasmenés, és ez a vezetési stílusában is kiütközik. Volt, hogy négy percet álltunk a STOP táblánál, mert ez a baromarcú várta, hogy az zöldre váltson. Végül aztán a nagy unszolás hatására („Nemábaszdmeg veszünksört”) belementem.
Beültünk öten a Trabant SX7 (Esik szhét) egyedi márkájú gépjárműbe, Cece, jómagam és még három öngyilkosjelölt, majd négy sikertelen indítási kísérlet után kirobogtunk Cecéék udvaráról.
– Te Cece, műkszik az autórádió?
– Jaa jaa, de ez ilyen régi kazettás ám.
– És nincs semmi kazettád?
– A műhelyben a polcon találtam egy Demjén Rózsi kazettát még múltkor. Pont itt van valahol, várj, berakom.
– Nee, Cece várj egy ki-AVONATNEMVÁÁÁÁÁR A SOROMPÓÁÁÁLLLL

Ilyen remek hangulatban vonultunk ki a bárány- és tehénszarszaggal átitatott festői faluhatárba, ahol is teljes sebességre kapcsoltunk. Szerettem volna kapaszkodni valamibe, de biztos voltam benne, hogy akármit fogok meg, kitépem a helyéről.
Aggodalmunkat fokozta, hogy menet közben egyre több helyről jöttek egyre aggasztóbb hangok.
– Cece, valami igen kerreg hátul, nem ér le a kipufogó?
– Minden leér, Zolikám, ne törődj vele. AMERRE JÁÁÁR NAGYZAJT CSINÁÁÁL HA NÉHE CSÍPAFÜSTJE NESÍÍRJÁÁL…
Egy élesebb kanyarnál aztán a trabikormány úgy döntött, nem működik együtt a kerekekkel, és azzal a lendülettel letaroltuk az útszéli vadmálnást. Miután Cece megbizonyosodott arról, hogy a Trabant még életben van, (Kit érdekel, hogy nekünk lett-e bajunk?) nekiállt kitervelni a mentőakciót:
– Jóvanakkor, mi hárman megtoljuk elölről, Zoliék meg a lökhárítónál fogva húzzák kifelé!
– Cece, le fog szakadni a lökhárító, ha mi itt elkezdjük húzni!
– Nem fog, húzzad!
Miután némi szigszalag segítségével visszarögzítettük a leszakadt lökhárítót, elindultunk hazafelé. Ekkor szólt Cece anyukája, hogy nagyon vigyázzunk, ha jövünk haza, mert a rendőr Bandiék itt kolbászolnak a faluban. Ettől Cece teljesen bepánikolt, nem akart tovább menni az autóval, ő márpedig akkor kint alszik a Trabiban amíg el nem tűnnek, őt nem kaphatják el. Végül aztán mégiscsak nekiindultunk. Na most, ez kívülről úgy nézett ki, hogy minden kanyarnál Zoli barátunk előrefutott megnézni, hogy a következő utcában vannak-e rendőrök, addig mi kipattantunk hátul, és a Trabantról random potyogó darabokat szedtük össze az útról és raktuk be a csomagtartóba, Cece addig felváltva üvöltözte a „SZEGGYEDGECI” és a „FIGYEJJED HOGYGYÜNNEKE” vezényszavakat. Végül sikeresen begurultunk a kisautóval a garázsba, és azóta sem lett onnan elmozdítva, bár a vasgyűjtésbe még nem merték leadni.
Még mindig érzem az ülésből kipattanó rugókat a seggemen.

Baranyai Barna