ANYA-LÍZIS 85.: Miért nincs nekünk állatunk? 11760228_506074489557108_3577523010342486136_n Full view

ANYA-LÍZIS 85.: Miért nincs nekünk állatunk?

A hétre kölcsönkaptunk egy kutyát. A gazdája elutazott külföldre, egy hétig a szomszédok istápolták, most meg ránk jutott, így tegnap este közösen elvittük egy hosszabb sétára. Bennem mindig volt egy ilyen romantikus állatfelfogás, hogy dalia apuka fogja a pórázt az egyik kezével, a másik kezével meg szőke, sportos anyuka kezét fogja, anyuka fogja nagygyerek kezét, nagygyerek fogja középgyerekét, középgyerek pedig szintén kézenfogva vezetgeti a kisgyereket, aki esetleg még valami húzogatós kisautót vontathat, ha még belefér a nagytotálba és addig nem ért véget a főcímzene.

A másik ilyen romantikus vonal a tengerparton nyargaló fehér ló lenne, de ez jelenleg objektív akadályokba ütközik, sajnos nem nyaldossa egyetlen óceán sem a lakótelepi házak oldalát, szegény fehér ló oldalára meg valószínűleg dupla mikuláscsomagot raknának a közterületesek, mert nem szabályosan, járdával elvágólag parkol. Szóval maradnak a kisebb állatok, ebbe a kölcsönkutya remekül belepasszolt, főleg ennyire átmeneti jelleggel.

Mondjuk a romantikus vonal más irányból is csorbát szenvedett. Szőke, sportos anyukának nem igazán volt ideje glasszéba vágni magát, így maradt a szőke, de sportos nélkül, strandpapucsban, összehajgumizva. A dalia apuka rövidnadrágban slattyogott legelöl kutyavontatva, s láthatólag baromira nem akarózott neki még egy vagonnyi családtagot uszályként maga mögött érezni, pláne nem úgy, hogy mind belé csimpaszkodik. A nagy és a közepes már a kapun kilépve összeverekedett, mire kilátásba helyeztem, hogy ha így viselkednek, rögtön fordítom is őket hazafelé.
– Jó!!! – csillogott a szemük és még vadabbul csépelték egymást, de átláttam a szitán.
– A nagy túróst, jöttök szépen velünk, ez egy közös kutyasétáltatás.
Ettől annyira elkámpicsorodtak, hogy még a bunyó is félbe szakadt.
Mindegy, vonultunk tovább, családilag, délcegen. A kutya, boldogan a hosszas egyedüllét után ide is, oda is szaladgált, s itt is, ott is potyogtatott, csurgatott. Apuka készségesen hajolgatott az ürülékzsákkal, a kis család pedig izgatottan tárgyalta a történéseket.
Kisgyerek: – Micsinál a Bodzakutya?
Középgyerek, a szokásos nőiesen intelligens üzemmódjában: – Szarik.
Nagygyerek, nehogy kimaradjon: – A mázlista. Az nekem ma még nem jött össze.
Én: – Köszönjük szépen, kisfiam, hogy ezt a fontos és nélkülözhetetlen információt megosztottad velünk.
Nagygyerek: – Mér? Mindig az a bajotok, hogy keveset beszélgetünk.

Haladtunk tovább, átmeneti hallgatásba burkolózva. A közeli tízemeletes aljában működő italméréshez közeledve Bodzakutya hihetetlenül megélénkült. Hogyisne, hisz építkezéseken dolgozó gazdája meló után itt szokott szociális életet élni, sétáltatás címén, így az egységben a kutya tulajdonképpen törzsvendég. A Bodzakutya most határozottan be akart menni, talán azt gondolta, ott lesz a gazdi. Míg erőteljesen megpróbáltunk ellentartani a pórázzal, azért eljátszottam a kisded gondolattal, mi lenne, ha engednénk a kutya kívánságának. A raktárhelyiségből kialakított talponálló kifejezetten vonzónak tűnt nagycsaládosok számára.
Mondjuk beállítunk, Bodzakutyát szélnek eresztjük a kecskelábas asztalok között, had nyargalásszon és igya ki a poharak alján lögybölödő rumadagokat. A nagy és a középgyerek kaphatna alacsony alkoholszázalékú almalevet, a kisgyerek buborékos szörpit, mi pedig söröznénk, mint minden rendes szülő. Kár, hogy hamar véget érne a nagyszerű spontán rendezvény, mert a gyámügy gyorsan kiszállna a kricsmibe és egyöntetűen zsuppolnának be minket valami szépen szeparált intézménybe.

Inkább hazamentünk. Az utolsó pár méteren azért sikerült megállapítani, hogy valószínűleg harmadszorra is rosszul raktuk fel a kutyára a hámot, mert olyan furán ügetett, mint egy balra húzó kötözött sonka. Hiába, lerí rólunk, hogy fütyülős sárgabarackunk sincs a kutyaéletről, a két asztmás fiúgyerek mellett ugyanis sajnos kimaradtak a családi történetből a szőrrel borított állatok, pedig váltakozó intenzitással valahogy mindannyian vágytunk rá. De a legtöbb, ameddig eljuthattunk, az aranyhal volt, abból is összességében egy fél halhadosztálynyit segítettünk át a másvilágra, különböző kommunikációs félreértések miatt (-Te megetetted? -Miért, nem neked kellett volna tegnap megetetned? – Én úgy emlékeztem, hogy te már adtál nekik…stb). Sajna be kell látnunk, hogy nálunk a masszív, ellenálló, karakán gyerekekkel szemben a kicsiny, sebezhető, törékeny világú állatkáknak nem garantált a hosszú, boldog öregkor. Kivétel, ha utóbbiak például plüssből vannak.

Kocsis Noémi

Written by erika

Leave a comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.