Nem gondoltam volna, de Simmonsnak sikerült újra meglepnie. Az amúgy is magas labdákkal játszó Ílion végére sikerült egy olyan befejezést írnia, amivel megalapozta a folytatás lendületes és magával ragadó nyitányát. A meglepetést leginkább az okozta, ahogy a látszólag térben és időben egymástól távoli események, hogyan közeledtek egymáshoz, míg végül minden összetalálkozott.
Míg az előző részben leginkább a Földön zajló eseményekről kaptunk képet a folytatásban áthelyeződik a hangsúly a marsi Olümposzra, ahol görögök és trójaiak együtt harcolnak az istenek ellen. Közelebbről megismerkedhetünk a görög istenekkel, akik ugyanolyan kegyetlenek, cselszövők, és buják, mint földi híveik. Fejezetről fejezetre haladva egyre meglepőbb és meglepőbb fordulatok következtek, amik csak feszítették a történet fonalát, így egy pillanatra sem veszítettem el az érdeklődésemet. Ahogy írni szoktam, mindig a következő utáni fejezetet akartam már olvasni.
Lenyűgözve olvastam Akhilleusz haditetteiről és embert próbáló utazásáról, minek végén még a Tartarosz sötét bugyrait is megjárja; Odüsszeusz űr- és időutazásának históriáját, ami oly csodálatos végkifejletet kap, amit mindannyian elirigyelnénk az öreg hőstől. Talán a legérdekesebb mégis Harman és Daeman karakterein keresztül bemutatott jövőbeli emberiség sorsa, akiknek egy soha nem látott méretű fenyegetéssel kell, hogy szembenézzenek. Az ő történetszálukon keresztül érkeztek a válaszok az előző részben felmerülő jó pár kérdésre. Prospero, a logoszféra avatárja is kiveszi a részét a nagy játszmában. Harmannal tett utazásra során a jövőbeli Föld számos érdekes pontjára eljutnak, míg a Himalája tetején meg nem találják az utolsó poszthumánt. Mahmut és Orpu küldetésében eljutunk, a Marsról a Földre, ahol pont kapóra jön a váratlanul érkező segítség. Hockenberry professzort sem hagynám ki a felsorolásból, hiszen az ő fejezetei voltak a legmulatságosabbak. A fennkölt hősök és az általában szenvedő jövőbeli emberiség fejezetei között, úgy éreztem Simmons minden humorát Thomas Hockenberrybe ültette bele. Az ő gondolatai és megszólalásai többször is mosolyt csaltak az arcomra, emellett jó volt látni, ahogy egyszerű megfigyelőből történet-, történelemalakító karakterré lépett elő. Ha meg akarjátok tudni, hogy jön össze ez a sok minden, és az eget-földet rengető háború végére ki ül fel az Olümposz trónjára, ne hagyjátok ki a folytatást.
A Hyperion cantos és a Terror után ezzel a dualógiával is bizonyította Simmons, hogy bármilyen témához nyúl, legyen az történelmi, sci-fi vagy horror (vagy ezek ötvözete), letehetetlenül izgalmas olvasmány fog kerekedni belőle. A műfaj minden kedvelőjének bátran ajánlom, garantáltan álmatlan éjszakákat fog okozni.
Köszönet érte az Agave Könyveknek.
Albert Zoltán
Fordította: Huszár András, Farkas Veronika
Kiadó: Agave
Terjedelem: 798 oLDAL
Megjelenés éve: 2018
Related Posts
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg „Visszatért, és jobb, mint valaha.”– Jeffery Deaver A csütörtöki nyomozóklub című első regényével sorra döntötte meg az…
A rajongók kérésére megjelenik új fordításban Christopher Moore első regénye, az Ördögöd van. A kötet még az Ulpius-ház gondozásában jelent meg először 2001-ben, most viszont…
Egy gyermek egy konzervdobozba születik. Egy telefonközpontos a pokolban találja magát. Három nő valahol az időn túl lebeg. Meseszerű lények kísértenek csendes kis falvakat. Karin…
Egy fiatal szír menekültlány története, aki tizenhét évesen a hazáját feldúló háború elől Európába menekült – útja többek közt Magyarországot is érintette –, hogy valóra…