Szükség van-e regionális televíziókra és rádiókra Magyarországon?

Minden jel arra mutat, hogy nem éli meg a 40. születésnapját a Magyar Televízió Szegedi Körzeti stúdiója. A valaha virágzó regionális televíziózás utolsó végvárát maga az anyaintézmény dönti romba azzal, hogy rövidesen megválik a munkatársak zömétől.

Információink szerint csak február első napjaiban kézbesítik azokat a felmondásokat, melyek 26 szegedi televíziós számára munkája elvesztését jelenti. Az a döntés már december közepén megszületett az MTVA budapesti központjában, hogy az intézmény 177 dolgozójától megválik, ebből 31-en a pécsi, illetve szegedi szerkesztőségekből kerülnek ki, az üzemi tanács azonban azt elérte, hogy a névsort ne a karácsonyi ünnepek előtt hozzák nyilvánosságra. Arra azonban már nem volt esélye, hogy döntésük megváltoztatására bírja a vezetőséget. A megyei munkaügyi központhoz leadott csoportos létszámcsökkentési adatok szerint a szegedi Kálvária téri épülettől 26 kollégának kell búcsút vennie, így Pécsről valószínűleg 5 embert rúgnak ki. Szegeden így 18, Pécsen pedig 5 kolléga marad. Ezek a tények, ám a dolgok ennél sokkal bonyolultabb összefüggésekre mutatnak rá.
Először is, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) megalakulásával néhány éve összevonták a helyi körzeti rádió és a tévé állományát, így a több korábbi leépítési hullám ellenére Szegeden még mindig 44-en voltak állásban. Ez a nagynak tűnő létszám elsősorban a szlovák és román nemzetiségi rádió- és tévéadások elkészítéséért felelt, a mostani létszámcsökkentés így valószínűleg azokat a kollégákat nem is érinti, akik ezeket a műsorokat készítették. A román és szlovák szerkesztők összesen 9-en vannak, szükségük van még rádiós technikusra, tévés vágókra és operatőrökre. Az országos híradónak is működik egy stábja Szegeden, így 2-3 ember biztos marad ennek a feladatnak az ellátására is, és a Magyar Rádió krónikáját is legalább két ember tudósítja a régióból, így lassan össze is jön a megmaradó 18 ember.

Aki nem ismeri a regionális televíziózás hazai történetét, nem tudhatja, hogy ez a lépés gyakorlatilag egy 40 éves történet lezárását jelenti. Már évekkel ezelőtt megszüntették a körülményekhez képest jó szakmai színvonalon működő regionális televíziózás többi bázisát (Pécs, Győr, Debrecen, Miskolc, Szombathely), egyedül Szeged maradt meg úgynevezett gyártó bázisként. Bár 2011-ben itt is megszüntették a regionális híradókat – melyek a körzeti tévék legfőbb tevékenységét jelentették –, a nemzetiségi műsorok és néhány magazin továbbra is itt készült. Ennek voltak személyes és politikai okai, szakmailag viszont a legkevésbé volt indokolható egyetlen vidéki stúdió fenntartása. Valószínűleg az önkormányzati választáson a jobboldal csúfos szegedi veresége ütötte be az utolsó szeget a regionális televíziózás koporsójába, ugyanis a városban a nagy média túlsúly ellenére sem tudta legyőzni a jobboldal Botka László szocialista polgármestert, sőt, a korábbiaknál is nagyobb arányú kudarcot vallott.
A stúdió egyébként 1996-ban ünnepelte fennállása 20. évfordulóját, amikor minden tekintetben a legjobb éveit élte. Abból az alkalomból egy könyv is megjelent az intézményről, melyben a munkatársak az alapítás viszontagságaira emlékeznek. A stúdiónak olyan vezetői voltak, mint a napokban elhunyt Bán János, Bubryák István, Olajos Csongor, vagy a szintén nemrégiben elhunyt Jurkovics János. A stúdió most már szinte biztos, hogy nem éli meg a 40. születésnapját

Hasonló folyamatok játszódtak le a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójában is, ahol a nemzetiségi szerkesztőkön kívül csak az említett vidéki tudósítók és egy technikai munkatárs maradt. A regionális adások frekvenciáján most a Dankó Rádió szól. Az itt megmaradt néhány kolléga abban bízik, hogy a Magyar Rádió Krónikájának továbbra is szüksége lesz vidéki tudósítókra, ezért ők nincsenek az elbocsátandók listáján.
Van persze egy másik menekülési útvonal is a szegedi tévések és rádiósok számára, ha ugyanis kiszerveznek bizonyos tevékenységeket a központban, akkor ők papíron állástalanokká válnak, ám vállalkozóként akár a kirúgásuk utáni második napon besétálhatnak a rádió vagy tévé épületébe, és végezhetik ugyanazt a munkát, mint korábban. Ez annál is szimpatikusabb megoldás, mert akkor a felmondási időre járó fizetség és a végkielégítés is jár a hivatalosan elbocsátott dolgozóknak. A budapesti központ kifelé ezt a megoldást kommunikálja, és tény, hogy korábban is alkalmazták ezt a trükköt a statisztikák szépítésére, hiszen így papíron akár több száz dolgozótól is megválhatnak, ám a gyakorlatban akár mindenki munkatárs maradhat. Az viszont biztos, hogy Szegeden már soha nem lesz olyan pezsgő, magas színvonalú regionális televíziózás és tévézés, mint 15-20 évvel ezelőtt.
A politikusok úgy döntöttek az utóbbi évtizedben, hogy a regionalitás nem kívánatos sem a kultúrában, sem a gazdaságban sem a közigazgatásban, ezért a körzeti stúdiókat is faragni kezdték. Úgy tűnik ennek a folyamatnak a végére értünk, de megjósolni sem lehet, hogy ez milyen előnyöket hoz a politikának és milyen hátrányokat a közéletet nem partikulárisan szemlélő polgároknak.

Szincsok György